Dave Hunt - Elvtelen szövetségek 7.

Az ár sodrásában

Amikor Hitler Mussolini ellenkezése dacára bejelentette, hogy Németország kilép a Népszövetségből, a Catholic Action azonnal táviratot küldött, melyben biztosította Hitlert támogatásáról. Hitler nagyon ravaszul ezt a döntést a nép szavazatai alapján hozta meg, aztán nyomást gyakorolt rájuk, hogy támogassák. A katolikus egyházban lelkes támogatóra talált, ugyanis az világosan közölte a hívekkel, hogy Hitler döntése mellett kell szavazniuk. Faulhaber bíboros az összes bajorországi püspök egyetértésével kijelentette, hogy ha igennel szavaznak, akkor ez a katolikusok számára azt jelenti, hogy „újra kinyilvánítják hazájuk és népük iránti hűségüket, valamint azt, hogy egyetértenek a Führer
előrelátó és komoly erőfeszítéseivel, amelyek arra irányulnak, hogy megkíméljék a német embereket a háború és a bolsevizmus borzalmaitól, illetve hogy biztosítsák a törvényes rendet, és munkalehetőséget adjanak a munkanélkülieknek.”

Amikor Hitler ígéretét megszegve bevonult Ausztriába, meglepődve látta, hogy az osztrákok szinte kizárólag katolikusokból álló tömegei melegen üdvözölték. Miután a Heldenplatzon 200 ezer embernek elmondta beszédét, katonai parádét rendezett a Téli Palota előtt, amihez osztrák tábornokok is csatlakoztak. Később Innitzer bíboros üdvözölte Hitlert „egy kereszt feltartásával, és biztosította arról, hogy míg a [római katolikus] egyház megtartja függetlenségét, addig az osztrák
katolikusok lesznek ‘annak a nagy Birodalomnak a leghűségesebb fiai, amelynek karjaiba újra visszakerülhettek ezen a jeles napon’”. A Führer melegen megrázta a bíboros kezét, és „mindent megígért neki, amit csak kért”.

Hitler ötvenedik születésnapján „különleges misét celebráltak minden német [római katolikus] templomban, hogy ‘Isten áldását kérjék a Führerre és a népre’. Mainz püspöke a fennhatósága alá tartozó egyházmegyében felhívta a katolikusokat arra, hogy imádkozzanak ‘a Führerért és Kancellárért, aki a Birodalom ihletője, megnövelője és védelmezője’”. A pápa sem mulasztotta el, hogy elküldje jókívánságait.

A katolikus sajtó egész Németországban szinte egyhangúan így nyilatkozott: Isten csodálatos védelmének bizonyítéka az, hogy Hitlernek sikerült megmenekülnie az 1939-es, ellene irányuló merényletben.
Faulhaber bíboros azt az utasítást adta, hogy a Te Deum-ot énekeljék minden müncheni székesegyházban, hogy „az érsekség nevében köszönetet mondjanak az Isteni Gondviselésnek a Führer szerencsés megmeneküléséért”. A pápa sem mulasztotta el kifejezni személyes jókívánságait a Führernek ez alkalomból, viszont elfelejtett hangot adni Lengyelország likvidálása miatti rosszallásának.

Az egyház még akkor is támogatta Hitlert, amikor már napvilágra került gonoszsága. Amikor a német csapatok megtámadták a Szovjetuniót, a pápa újra „világosan kijelentette, hogy támogatja a bolsevizmus elleni náci harcot, és úgy nyilatkozott, hogy ez egy rendkívül gáláns cselekedet, és a keresztény kultúra alapjainak megvédésére irányul. A német püspökök közül jó néhányan egyetértettek a támadással, ahogyan ezt előre lehetett sejteni. Egyikük európai keresztes hadjáratnak nevezte, és a Német Lovagrend tagjainak nagy küldetéséhez hasonlította. A pápa minden katolikust arra buzdított, hogy harcoljanak a győzelemért, ami lehetővé teszi, hogy Európa újra szabadon lélegezhessen, és ami minden nemzetnek új jövőt ígér”.

Oldalakon keresztül lehetne még sorolni a további hiteles dokumentumokat. Ennyi azonban talán elegendő arra, hogy bebizonyítsuk, hogy a pápától és a püspököktől kezdve egészen az átlag katolikus hívekig mindenki rokonszenvet érzett Hitler iránt, és még azután is támogatták, miután már ismertté váltak könyörtelen terjeszkedési törekvései és az emberiség ellen elkövetett bűntettei. Elvtelen szövetségek? Szellemi paráznaság? Kétségtelenül az.