Miután a konkordátumot aláírták, Mussolini a maga részéről kijelentette: „Elismerjük, hogy a katolikus egyház az olasz emberek vallási életében az első helyet foglalja el. Ez teljesen természetes egy olyan katolikus országban, mint a miénk, különösen egy fasiszta kormányrendszer idején”. Róma összes bíborosa dicsérte a pápa előtt Mussolinit, és azt mondták róla, hogy „ő az a kiváló államférfi, aki az Isteni Gondviselés elrendelése által [van hatalmon Olaszországban]”. Visszatekintve, igazán csodálkozhatunk, hogy emberek, akik magukat a Szent Szellem küldötteinek tartották, hogyan tudtak ekkorát tévedni. Volt azonban egy nagyon is önző okuk erre.
Ez a tévedés mindkét fél számára sokat ígért. Mussolininak szüksége volt az egyházra ahhoz, hogy Olaszországban megvesse a lábát, az egyház pedig azért támogatta, hogy cserébe legalább valamit visszakapjon egykori tekintélyéből és hatalmából. A római katolikus egyház határozott támogatásával Mussoliniból diktátor lett. A Lateráni Egyezmény ugyanakkor újra biztosította a római főpapnak az „uralkodó jobb keze” státuszt, vagyis azt a pozíciót, amit a pápák Konstantin uralkodásától kezdve élveztek. Rövid szünet után tehát újra kezdetét vette a „királyokkal való paráználkodás”.
Az egyház a II. világháborúban végig hűségesen kiszolgálta az elnyomó diktatúrát, amelyik cserébe boldogan biztosította számára, amit kért: az alapvető emberi jogok eltiprását. Mivel a katolikus vallás
lett az államvallás, az iskolákban kötelezővé tették a vallási oktatást, csak az egyház által jóváhagyott könyvekből taníthattak az egyház által javasolt tanárok, az egyházi esküvőt kötelezővé tették és a válást megtiltották. A katolicizmus akár szóban, akár írásos formában történő bírálata büntetendő volt.
Ahogyan ezt Avro Manhattan A Vatikán és a világpolitika (The Vatican and World Politics) c. munkájában megfogalmazza, „az egyház vált a fasiszta állam vallási fegyverévé, míg a fasiszta állam lett az egyház világi karhatalma”. Egyetlen világi kormánnyal sem lépett volna egyetlen más egyház (baptista, metodista, lutheránus) sem ilyen szövetségre, még akkor sem, ha ezt elvárta volna tőle a kormány. Csak Vatikán városa képes szellemi paráznaságra; és az biztos, hogy Mussolinival, később Hitlerrel és számos más kormánnyal kötött szövetsége egyértelműen ennek mondható. Egyszerűen nem lehet ezt az asszonyt senki mással összetéveszteni.
1985. június 3-án a Vatikán és Olaszország aláírtak egy új konkordátumot, amely véget vetett „számos olyan kiváltságnak, amivel a katolikus egyház Olaszországban rendelkezett, beleértve azt is, hogy elveszítette államegyház státuszát... Ez az új egyezmény szabadságot biztosít a nem-katolikusok számára, és többé nem tekinti Rómát „szentt városnak”, [bár] elismeri, hogy Rómának „különleges jelentősége” van a „római katolicizmust illetően”.
