Végül is az egyház és az állam olyan szoros szövetségre lépett, hogy szinte alig lehetett elválasztani a kettőt egymástól. A császárok elnököltek a nagy egyházi zsinatokon, és a pápákra, illetve az egyház felsőbb rétegére úgy tekintettek, mint a tömegek kormányzásában résztvevő partnerekre. Az ilyen elvtelen pápai szövetségek, amelyek hamarosan teljesen mindennapossá és megszokottá váltak, a korai egyházban kiátkozásra adtak volna okot; nevetség tárgyává tették azt a tényt, hogy Jézus Krisztust a világ elutasította és megfeszítette. Nézzünk meg egy részletet Euszebiosz egyházatya hízelgő beszédéből, amint Konstantin érdemeit méltatja! A pogány császárnak ugyanazt a szellemi kiválóságot, egyházi tekintélyt és szerepet tulajdonítja, mint amit most a pápák követelnek maguknak:
"A mi Császárunk, [Jézus Krisztus] barátja, Isten Igéjének magyarázója, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az egész emberi fajt elvezesse Isten ismeretére; mindenkinek fennszóval hirdeti az igazság és a szentség törvényét, aki csak él ezen a földön...; hasonló a mennyei fenséghez..., és itt a földön kormányát az eredeti isteni mintára alakítja..., Isten uralmának hasonlatosságára."
Kétség nem férhet ahhoz, hogy mennyire a János apostol látásában szereplő városról van itt szó, arról, amelyik azt vallja, hogy Jézus Krisztusé, de mégis a föld királyaival paráználkodik. Az, hogy pogány uralkodók fegyverrel kényszerítik rá az emberekre a „kereszténységet” az egyre jobban terjeszkedő pápai birodalomban, a Jézus Krisztus által hirdetett igazságnak istenkáromlással felérő, gúnyos megcsúfolása. Az evangéliumot annyira félreértelmezték, és olyan megtévesztő módon azonosították az államot az egyházzal, hogy a végén Jézus Krisztust tartották a bizánci császárság igazi uralkodójának! Vannak olyan pénzérmék, amelyek Jézus Krisztust ábrázolják a birodalmi koronával a fején, és olyan ikonok, amelyeken a császár ruháit viseli. A császár saját trónja mellett közvetlenül egy másik is állt, ami üres volt, csak egy Biblia volt rajta, amivel azt jelezték, hogy Jézus Krisztus a bizánci császárság társuralkodója. Hasonló volt az uralkodó korszellem a nyugati részen is.
Végül, ahogy erről már szóltunk, III. Ince pápa eltörölte a római szenátust, és Róma közigazgatását közvetlenül saját uralma alá helyezte. A kormányzásra egy szenátort jelölt ki, aki egyben az ő helyettese is volt. 1266-ban IV. Kelemen ezt a tisztséget Anjou Károlynak adta, aki megalapította a római egyetemet. A pápaság továbbra is a politikai intrikák középpontjában állt; a pápai hadsereg pedig ezt követően is szövetségben maradt sok olyan király hadseregével, akik állandó háborúskodásaikkal megfertőzték Európát.
Az Újvilágban az egyház a spanyol hódítók szövetségese volt, Afrikában pedig a portugáloké. Nemrégiben bennszülött amerikai aktivisták felszólították II. János Pál pápát, hogy hatálytalanítsa az 1493-ban kiadott Inter Cetera elnevezésű pápai bullát. Ebben az áll, hogy „a már felfedezett és az ezután felfedezésre kerülő barbár népeket a katolikus hitnek kell alávetni, hogy ezáltal elősegítsék egy keresztény birodalom kialakulását”. A „föld királyaival való paráználkodásról” szóló, a régmúlt történelméből származó példák sorát még bőven lehetne folytatni, de tovább kell haladnunk korunkhoz.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
