2013. december 23., hétfő

Tom Marshall - A visszaút: a megbékélés 2.

Mi a megbékélés?

A megbékélésnek két jelentése van. Kifejezi az összhang hely­re­ál­lí­tá­sát a két fél között, akik korábban hadilábon álltak egymással, ezen­kí­vül egy vita vagy nézeteltérés elsimítására is utal a két fél között.

Az Újszövetség a “megbékélés” szót teljes egészében a Krisztus éle­­téből és halálából fakadó eredményként írja le, ami véglegesen meg­­változtatta Isten és az emberiség kapcsolatát azáltal, hogy meg­vál­­toztatta az egymáshoz való viszonyulásukat.

Ezért a megbékélés célja a megigazulás. Mivel mi ezen a ki­fe­je­zé­­sen azt a folyamatot szoktuk érteni, amelynek eredményeként valaki igaz emberré válik, hajlamosak vagyunk arra, hogy az igazságosságot jo­­gi fogalomnak tartsuk. Valójában azonban ez a kifejezés a kap­cso­la­tok­­ra vonatkozik. Azt jelenti, hogy helyesen viszonyulunk va­la­ki­hez, vagy “egyenesbe jövünk” valakivel. Megigazultnak lenni tehát azt je­len­ti, hogy rendezett, harmonikus kapcsolatot tartunk fenn Is­ten­nel.

A megbékélés magába foglalja az attitűdök megváltozását, mivel a kap­­cso­latokban ezek rendkívül fontosak.

Az attitűd nem azonos a hittel. A hit javarészt felfogásbeli kérdés, ami befolyást gyakorol gondolkodásunkra és értékítéletünkre. Az at­ti­tű­­dök­nek is van egy kognitív (tudati) elemük, de emellett ren­del­kez­nek ér­zelmi és viselkedési összetevőkkel is. Általában nem a hitünk, ha­nem az attitűdjeink szerint cselekszünk. Viselkedésünkből va­ló­já­ban a hoz­zá­állásunk lepleződik le.

Például megtörténhet, hogy hitem szerint színétől vagy fajától füg­­getlenül minden ember egyenlő. De ha én fehér vagyok, és nincs egyet­len színesbőrű barátom sem, az világosan megmutatja az ebben a kér­­désben elfoglalt álláspontomat.

A Kereszt által mind Isten, mind pedig az ember attitűdjei meg­vál­toz­­tak. Istennek az emberi nem felé tanúsított magatartása haragról ál­dás­­ra változott; a mi hozzáállásunk Isten felé pedig lázadás és el­len­sé­ges­­kedés helyett a fiúság lett.

Figyeld meg, hogy Isten érzelmei irányunkban soha nem változtak! Is­­ten feltétel nélkül, változhatatlanul és határtalanul szereti bukott te­remt­ményét. De Isten viszonyulása a bűnhöz soha nem lehet más, mint szent harag. Nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást a bűnről. Nem hagy­hatja figyelmen kívül úgy, hogy továbbra is szent maradjon.

Hadd mondjak erre egy példát! Te férfi vagy, és gyalogolsz egy úton. Ha azt látod, hogy egy másik férfi ver egy nőt, nem teheted meg, hogy ezt figyelmen kívül hagyod, és továbbmégy. Nem teheted meg úgy, hogy továbbra is önmagad maradj, mert ez sérti férfiasságodat. Ha pedig a támadó elszalad, akkor utána kell menned, hogy a törvény előtt adjon számot tettéről. Minden bűn egy sokkal nagyobb mértékű sé­­relem Isten “Isten-volta” ellen, ez az oka annak, hogy Ő nem ma­rad­hat közömbös és semleges.

A megbékéléshez ezért jóvátételre van szükség. A jóvátétel a bűn el­fedezése valami olyan dologgal, ami megfosztja a bűnt attól az ere­jé­től, hogy szétzúzza a kapcsolatot az emberiség és Isten között. Ezt a "va­lamit" az Újszövetség úgy nevezi, hogy Krisztus vére. Az em­ber min­dig attól rettegett, hogy a bűn örökkévaló: ha egyszer vét­kez­tem, ak­kor bűnös vagyok, és ezen a tényen soha semmi nem tud vál­toz­tatni. Ma ez talán különösen hangzik sok ember számára, de ki­zá­rólag ez le­het az oka annak, hogy mai társadalmunkban úgy el­fojt­juk a bűn­tu­da­tot. A tudatos szint alatt csillapíthatatlanul dühöng a bűn­tu­dat, és sem­mi­féle modern racionalizálás nem tud minket meg­sza­ba­dítani a ful­lánk­jától. De létezik-e olyan dolog, ami meg tudja vál­toz­tatni a bűn ar­cu­latát, vagy úgy van, ahogy Fitzgerald írja:

“A kéz csak egyre ír és leírván,
Megy tovább jámborságod vagy eszed
Hiába nem törli el fél sorát,
Könnyeid sem mossák ki egy szavát.”

Ezzel a rettegéssel és fatalizmussal szemben ott áll Krisztus Ke­reszt­­je, Isten végső megoldása a bűntudat és a bűn problémájára.