Manapság nem kell könyveket írni a megbékélés szükségességéről. Bármerre járunk, arcunkba csap ez a probléma. A fajok közötti, a családi, a munkaügyi és nemzetközi kapcsolatok mind-mind át vannak itatva fájdalommal, haraggal, félelemmel és bűntudattal. És ezek gyógyulás után kiáltanak. A megbékélés hajlandósága sem hiányzik, bár az egymással szembenálló táborokban mindenhol vannak emberek, akiket félelmeik és előítéleteik szélsőséges ellenségeskedésbe hajszolnak.
A probléma az, hogy nagyon gyakran a valódi megbékélésnek nemcsak az eszközeit nélkülözzük, hanem a módszereivel sem vagyunk tisztában. Nem találjuk sem azt az erőt, ami lehetővé tenné a megbékélést, sem azokat a módszereket, amelyeknek keretein belül ez az erő kifejthetné hatását. Vég nélküli beszédeket tartunk a megbékélésről, csak azért, hogy azután még jobban vágyakozzunk rá. Megpróbálunk megoldani néhány sérelmet, de ezzel csak újabbakat okozunk, és közben tapodtat sem jutunk közelebb a megbékéléshez, legyen szó akár házasságok válságáról, munkaügyi viszályokról, Írországról, Dél-Afrikáról vagy a nyugati part helyzetéről. Aztán szeretnénk tudni, miért van ez így.
Meggyőződésem szerint ennek a helyzetnek az egyik alapvető oka abban a feltételezésünkben rejlik, hogy ha valaki igazán akarja a megbékélést, akkor azt is tudja, hogyan kell ezt csinálni. Végül már ordítva követeljük a másiktól, hogy béküljön meg, de csak még keserűbbekké válunk és még jobban elidegenedünk egymástól. A mai idők nagy tragédiája abban az elképzelésben van, hogy az akadályokat erővel kell eltávolítani az útból, és ennek az erőnek a végső megjelenési formája az erőszak. Így aztán a “megbékélés” eredményeként kiabálni fogunk egymással.
Egyedül a Biblia tudja, mi az oka annak az ellentmondásnak, ami szándékaink és cselekedeteink között feszül. Válasza egyszerűen az, hogy az elidegenedés minden formája a bukás egyik elsődleges következménye. Más szavakkal: az elidegenedés a bukott ember második természete. A megbékélés viszont teljesen idegen tőlünk, és teljes mértékben Isten kegyelmének a függvénye.
A keresztények félelmetes felelősséget viselnek ebben a mélyen megosztott világban, mivel Isten ránk bízta a békéltetés szolgálatát (II. Korintus 5: 18.). Ha azonban ennek megértése és az isteni kegyelem ereje nélkül próbáljuk ezt a szolgálatot ellátni, akkor kudarcra vagyunk ítélve, és ez a kudarc még szégyenletesebb, mint a világi tanácsadók és terapeuták kudarca. Aztán ha a dolog megértése és Isten módszereinek az alkalmazása nélkül újra próbálkozunk, akkor újra kudarcot fogunk vallani. És jogosan vádolhatnak minket ezekért a kudarcokért, mert ha a mi vállunkon nyugszik a békéltetés szolgálatának felelőssége, akkor kötelesek vagyunk alaposan ismerni ennek dinamikáját és metódusait.
Ezért ez a legfontosabb fejezete ennek a könyvnek. Ha megérted, akkor újra feltárul előtted feszültségektől terhes és szétesett kapcsolataid helyreállásának reménysége, mint velem is történt. Ha kihagyod ezt a fejezetet, mert elméleti teológiának tartod, vagy csak átfutod, mert azt hiszed, hogy már érted, akkor is kénytelen leszel ide újra meg újra visszatérni.
Mint felismertem, az késztetett engem arra, hogy keressem a választ erre a dilemmára, hogy mély elégedetlenséget éreztem az egyház szegényes teljesítménye miatt, amit a megterhelt vagy szétesett kapcsolatok helyreállítása terén nyújtott. Úgy láttam, hogy a keresztény lelkigondozás sem ér el sokkal jobb eredményeket, mint a világi tanácsadók, és egyik sem tudott különösebben fellelkesíteni.
Egy péntek délután az irodámban ültem, és az Efézusi levél második fejezetét olvastam. Eljutottam a 13. versig, ahol Pál kifejti: “Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által”. Majd így folytatja: “Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat... hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén...” Emlékszem, hogy itt megálltam, és eltöprengtem: “Hogy lehet az, hogy Pál az üdvösség magyarázatáról lélegzetvételnyi szünet nélkül átvált a faji megkülönböztetés elemzésére?”
Majd hirtelen megértettem azt, amit bárcsak évekkel korábban megértettem volna, és meg is kellett volna értenem. Mégpedig azt, hogy Krisztus Keresztje minden megbékélésnek a hatásos eszköze, nem csak Isten és az emberi faj viszonyában, hanem minden emberi kapcsolatban. Más szavakkal: a Kereszt a válasz minden elidegenedésre és megosztottságra, amit a bűn okozott. Az üdvösség leírására használt csodálatos szavak mindegyike valami eredeti terv és cél helyreállításáról beszél. Így például a megváltás valaminek a visszavásárlását jelenti, ami rabszolgasorsra jutott, az újjászületés azt jelenti, hogy valami, ami meghalt, újból életet nyer, az üdvösségen pedig valaminek a pusztulástól való megmentését értjük. A kapcsolatokra pedig a megbékélés kifejezése vonatkozik. A Kereszt a megbékélés kizárólagos, végtelen és Istentől származó forrása. Nemcsak Istent békíti meg az emberiséggel, hanem az embert is az emberrel.
Azt tapasztaljuk, hogy a házasságok összeomlása, a munkaügyi harcok, az üzleti élet ellenségeskedései, a faji ellentétek és a nemzetközi konfliktusok ugyanazokból az elemekből épülnek fel: viszályokból, jogtalanságokból, elnyomásból, félreértésekből, megszegett ígéretekből és összetört tiszteletből. Azok a megoldási kísérletek, amelyek nem érintik ezeknek a kérdéseknek a lényegét, soha nem fognak megbékélést eredményezni.
Kiagyalhatunk megoldásokat, elérhetünk kompromisszumokat, megegyezés születhet sztrájkokban, de minkét oldal megtartja azt a szándékát, hogy olyan kevés garanciát adjon és olyan sokat követeljen, amennyit csak el tud érni. Vajon mennyi bizalmunk lehet abban a házasságban, amelyben ilyen alapon jött létre a “megbékélés”?
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
