Dave Hunt - Elvtelen szövetségek 6.

A Hitlerrel kötött, 1933-as egyezmény

Az 1929-es, Mussolinival kötött konkordátumot megelőző tárgyalások kulcsembere Francesco Pacelli ügyvéd volt, annak az Eugenio Pacelli bíborosnak a testvére, aki később XII. Piusz néven pápa lett. Ő, Eugenio Pacelli volt az, aki Vatikán Állam titkáraként kulcsfontosságú szerepet játszott (az egyház számára) gyümölcsöző, 1933-ban Hitlerrel megkötött egyezmény tárgyalásai során. A konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború ideje alatt a katolikus egyházba egyházadóként (Kirchensteuer). Ezért XII. Piusz soha nem átkozta ki Hitlert a katolikus egyházból, és még csak fel sem emelte a hangját, hogy a 6 millió zsidó kiirtása ellen tiltakozzon.

A katolikus vezetők és teológusoknak extatikus örömöt okozott az 1933-as egyezmény aláírása. Michael Schmaus, katolikus teológus, írásaiban méltatta a náci önkényuralmi rendszert, és azt az egyházéhoz hasonlította: „Az új kormány nagy hangsúlyt helyez a tekintélyre, és ezt a katolikusok nagyon is jól ismerik. Az egyik természetes szinten, a másik szellemi szinten gyakorolja a hatalmat. A tekintély értéke és jelentése sehol sem annyira szembeötlő, mint a mi katolikus anyaszentegyházunkban”. Ez természetesen megfelelt a valóságnak, hiszen a pápaság évszázadokon keresztül szorosan együtt munkálkodott önkényeskedő királyokkal és császárokkal az alapvető emberi jogok elnyomása terén.

Ma a katolikusoknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy egyházuk totalitárius rendszere nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a német katolikusokat felkészítse a náci rendszer elfogadására. Az egyháztörténelem egyik katolikus professzora, Joseph Lortz „fáradhatatlanul azt hangoztatja, hogy ‘milyen alapvető rokonság van a nemzeti szocializmus és a katolicizmus között - és ennek a rokonságnak elképesztően mély gyökerei vannak...’ ”. Még ugyanebben az évben, 1933-ban,
egy híres kölni prelátus, Róbert Grosche, a Die Schilclgenossen c. művében a következőket írja:

"Amikor 1870-ben kinyilvánították a pápai tévedhetetlenséget, az egyház már egy magasabb szinten előre jelezte azt a politikai döntést, ami most a politikában is megvalósult: ez a döntés a tekintély, a pápa és a Führer mellett, valamint a párbeszéd, a zsinat szuverenitása és a parlament ellen szól."

Miután éveket töltött a vatikáni levéltár titkos dokumentumainak tanulmányozásával, August Bernhard Hasler, aki maga is évekig az archívum kurátora volt, megjegyzi: „Mind Olaszországban, mind Németországban a Kúria megragadta az alkalmat, hogy megszerezze az önkényuralmi rendszertől azt, ami a parlamentáris rendszer alatt elképzelhetetlen volt, vagyis az egyezményt”. Hasler ezután a német katolikus vezetőt, Ludwig Kaast idézi: „Az ‘önkényuralmi állam’ szükségszerűen mindenki másnál jobban megértette az ‘önkényuralmi egyház’ alapvető elvét”. Valóban igaz az, hogy együttműködtek, hiszen egymásért voltak. Hitler a következő meleg hangú üdvözletét kapta Michael Faulhaber bíborostól hat hónappal hatalomra kerülése után:

"Amit a régi parlamenteknek és pártoknak nem sikerük elérni 60 év alatt, Ön államférfiúi éleslátásával - mint világtörténelmi jelentőségű eredményt - hat hónap alatt elérte. Ez a pápasággal való kézfogás, ami a világtörténelem során eddig a legnagyobb erkölcsi erőt jelentette, Németország Kelet és Nyugat előtt való presztízsének növekedését is jelzi az egész világ számára."

A Pulitzer-díjas újságíró, John Toland rámutat arra, hogy a római katolikus egyház vezetői nagyon igyekeztek elnyerni Hitler kegyeit. XI. Piusz pápával történő személyes kihallgatása után, röviddel azután, hogy Hitler törvényen kívül helyezte a Katolikus Pártot, a párt vezetője, Monsignore Ludwig Kaas (szándékosan azzal a céllal, hogy jó benyomást tegyen a Führerre) a sajtónak a következőket mondta: „Hitler ért ahhoz, hogy hogyan kell kormányozni a hajót. Gyakran volt alkalmam találkozni vele még birodalmi kancellárrá választása előtt, és mindig nagy hatást tett rám világos gondolkodásmódja, illetve az, ahogyan a tényekkel szembe tudott nézni, ugyanakkor mindig megtartotta nemes elképzeléseit.” Toland így folytatja:

"A Vatikán annyira hálás volt a tökéletes együttműködésért, hogy Isten áldását kérte a Birodalomra. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy elrendelte, hogy a német püspökök tegyék le a hűségesküt a nemzeti szocialista rendszernek. Az eskü szövegének a vége a következőképp hangzott: „Hivatásom gyakorlása során a Német Birodalom jólétét és érdekeit fogom szem előtt tartani, és mindent megteszek, hogy elkerüljem, olyan végzetes hibáknak az elkövetését, amelyek ezt veszélyeztetik."