Dave Hunt - Hihetetlen metamorfózis 7.

Néhány elgondolkodtató különbség

Egy átlag katolikus és egyháza közötti viszony teljesen különbözik attól, amilyen a teljes evangéliumi keresztényeknek vagy bármely más felekezetihez tartozó hívőknek a saját felekezetükhöz fűződő viszonya. A teljes evangéliumi hívő számára a kereszténység azt jelenti, hogy a hívőnek személyes kapcsolata van Istennel és Jézus Krisztussal. Sok protestáns életéből hiányzik ez a személyes közösség, ezért ők nem igazi keresztények. Az Úrral való személyes közösség hiánya azonban nem abból fakad, hogy azt tanították nekik, hogy üdvösséget csakis a baptista, metodista vagy presbiteriánus és más felekezet adhat - vagy legalábbis nem ez a bevett gyakorlat a protestáns egyházak többségében.

Ezzel ellentétben, egy mormont arra tanítanak, hogy azáltal kap valaki üdvösséget, hogy Jézus Krisztus Mai Szentjeinek Egyházához tartozik, és azzal jó kapcsolatot tart fenn. Ugyanez igaz egy Jehova tanújára, a Keresztény Tudomány hívére vagy egyéb kultuszok tagjaira, legyenek azok akár „keresztény”, akár hindu, akár buddhista kultuszok. Róma szintén azt állítja, hogy az egyén kizárólag az egyház által tudja megszerezni „Krisztus kegyelmét”. Egy katolikus hívőtől megtagadják az intézménytől független, személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal, és azt az ebből fakadó meggyőződést, hogy halálakor Vele fog találkozni a hívő. A reménységüket az egyházba vetik: remélik, hogy az egyház folytonos erőfeszítése által haláluk után egyszer csak a mennybe jutnak.

A Biblia tanítja az egyház elöljáróinak való engedelmességet, de ez csak akkor jöhet szóba, ha a vezetők magát Jézus Krisztust követik. „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé” - írja Pál apostol az l.Korintus 11,1-ben. Nem azt mondja, hogy minden kereszténynek őt kell követnie magas hivatali pozíciója miatt, hanem azt, hogy azért kell őt követniük, mert hűséges Jézus Krisztushoz és az Ő Igéjéhez. Természetesen ahhoz, hogy valaki meg tudja ítélni, a vezetők valóban Jézus Krisztust követik-e, személyesen kell ismernie Jézus Krisztust és az Ő Igéjét.

Pál azt mondja, hogy nem csak egy kiváltságos klerikusi réteg, hanem minden hívő beszélhet Isten dolgairól az egyházban; és ha a vezetők szólnak, akkor is azok, akik hallják, megítélhetik magukban a hallottakat (lKorintus 14,29-32). Ezzel ellentétben a katolikus tanítás az, hogy a legfőbb tekintélyt (a pápaságot) senki nem ítélheti meg. A II. vatikáni zsinaton is az a határozat született, hogy a pápának a hit és erkölcsi kérdések dolgában tett kijelentései tévedhetetlenek és megváltoztathatatlanok, „nem szorulnak mások jóváhagyására, és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez”. Ugyanezt állítják „a püspöki kollégium fejéről”, aki Péter utódjával [a pápával]
együtt gyakorolja a legfelsőbb tanítói hivatalt. János apostol azt mondja, hogy minden igaz hívőnek megadatott a Szent Szellem kenete, ezért senkit sem szabad vakon követni (1. János 2,20-27), hanem meg kell vizsgálni, hogy igei-e a tanítás. Ezt az Ige alapján és a Szent Szellem vezetésével lehet megtenni. Hogy is tudnánk másként megítélni, hogy valaki Isten igazságát prédikálja vagy tanítja-e? A katolicizmus azonban nyíltan kijelenti, hogy a bibliai igazság tekintetében senkinek sem lehet saját meggyőződése, hanem el kell fogadnia azt, amit az egyház vezetői tanítanak neki.