Tudod, Rebecca volt az első szülött gyermekünk és Marshall pedig a férje. Evelyn tudta, hogy a három kicsiny gyermekük most ebben a pillanatban nagy izgalommal várták, hogy az anyukájuk és apukájuk jön haza! „Oral, Oral gyere gyorsan!” Hallottam, ahogy hívott és azt is kivettem a hangjából, hogy valami nagyon nincs rendben. Amikor kirohantam a konyhába először csak nézett rám. Elkezdte a mondandóját, de nem tudta befejezni. A rendőr így szól: „Mr. Roberts azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy sajnos a lányuk és a vejük meghalt.” „ Mi történt?” Kérdeztem, ahogy hitetlenkedve néztem Collinsra és a rendőrre. Collins így válaszolt: „Tegnap éjszaka egy repülő lezuhant és … „ Majd hezitált. „Lehet, hogy nem Marshall és Rebecca ült rajta, de amennyire tudjuk ők voltak azok.”
Ó, nem tudom leírni azt a fájdalmat, ami átjárta a lelkem! „Hol történt?” Kérdeztem és azt válaszolta, hogy a gép egy búzaföld felett robbant fel Kansasban szétszórva a drága Marshallt és Rebeccát azon a hideg, magányos mezőn, így a testüket alig lehetett felismerni. Komolyan ez majdnem több volt, mint amit én el tudtam viselni. A gondolataim visszamentek Rebecca születése éjszakájára és lejátszódott benne, hogy éreztem akkor, amikor az a kicsi lány a világra jött. Göndör hajú, indián kinézetű gyermek volt. Olyan gyönyörű, olyan erős, az egyetlen gyermekünk, aki nem kórházban született, és akkor most azt mondják nekem, hogy elment. Evelyn és én átöleltük egymást, ahogy a gyász és a horror átsöpört a lelkünkön. Majd azt súgta: „Drágám, el kell mennünk a három kicsi gyermekhez megmondani nekik mi történt.” Egész úton Marshall és Rebecca háza felé szörnyű gondolatok bombázták az elmém. „Istenem, miért történt mindez?” Sírtam. „Miért? Miért?” Majd ekkor egy kijelentés kaptam a szellememben Istentől: Isten tud valamit erről az egészről, amit mi nem tudunk. Megragadtam ezeket a szavakat és egyre csak ismételtem őket, ahogy szorosan fogtam Evelyn kezét. „ISTENEM TE TUDSZ VALAMIT ERRŐL AZ EGÉSZRŐL, AMIT MI NEM TUDUNK!”
Meglepődtünk, hogy a gyerekeket már ébren találtuk azon a csípős szombat reggelen. Kiderült, hogy már hét óra óta fent voltak és összegyűltek az asztal körül. Nagyon örültek nekünk, mikor megláttak! Alig tudtuk visszatartani a könnyeinket, ahogy körülöttünk szaladgáltak, megöleltek minket és nevetgéltek, ezért csak leültünk velük egy pillanatra kétségbeesetten tartva magunkat. Majd megkérdeztem a nyolc éves Marciát: „Kedvesem, miért keltetek ilyen korán ma reggel?”Általában sokáig alszotok szombaton.” „Ó”, mondta csillogó szemekkel „korán keltünk, hogy lássuk, ha anya és apa hazaért-e már!” Barátom, úgy éreztem, hogy a belső részeim széthasadnak, ahogy a gyász és a kín feltüremkedett a torkomba. Majd a karjaimba vettem azt a három kicsit és azt mondtam: „Anyukátok és apukátok nem jön haza többé. Várnunk kell, amíg a mennybe jutunk, hogy legközelebb lássuk őket.”
Meg kell mondanom életem legszörnyűbb pillanatai voltak ezek, ahogy elmondtam nekik, hogy anyukájuk és apukájuk nem jön haza többé! Megragadtam Evelyn kezét és hevesen szorítottam, ahogy a könnyek végigömlöttek az arcunkon. Majd Brenda a legidősebb felvett egy kicsiny plakettet az asztalról, amit minden támogatómnak elküldtem. Az volt ráírva: „Isten nagyobb, minden problémánál!” és emlékszem, ahogy szorosan a melléhez szorította, ahogy a könnyek elkezdtek legördülni az arcán. Habár a kicsi Jon Oral, csak öt éves volt és nem igazán fogta fel mi történik körülötte az ő gyermeki módján érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Emlékszem, aznap éjjel hallotta a macskát sírni és felkiáltott: „A macska azért sír, mert anya és apa nem jönnek többé haza!” A szavaitól borzongás futkosott a gerincem fel és le! Hogyan tudnánk valahogy továbbmenni! Hogyan tudtuk remélni, hogy átvészeljük azt az első sötét és magányos éjszakát, ahogy küszködtünk a gondolatainkkal, arról hogy Marshall és Rebecca teste ott fekszik azon a kansasi búzamezőn. Megborzongtam. Az elmémben viharvert és sérült foszlányokat láttam belőlük, ekkor felsírtam és próbáltam lerázni ezeket a szörnyű képeket.
Fordította: Nagy Andrea
