Amikor tizennyolc éves voltam, ellátogattam egy összejövetelre a Southern California Főiskolára- ma Vanguard Egyetem- ami még intenzívebben összpontosította az életemet. Emlékszem, nagyon ideges és bosszús lettem a szónokra ezen az összejövetelen, mert amit mondott, annyira arrogánsnak tűnt. Az egyetlen dolog, ami miatt ott maradtam, hogy hallgassam, az az volt, hogy az őt vendégül látó szolgáló csoport tagja voltam. Ott kellett maradnom az első sorban. De amit mondott, annak nem sok értelme volt számomra. Túl hihetetlen volt, túl félemetes. Ott állt az az ember, és azt állította, hogy Isten azt mondta neki, hogy ad neki egy várost. Kétszer is elmondta: Isten azt mondta, ad nekem egy várost!
Ahogy azon gondolkodtam éppen, milyen arrogáns is ez az ember, hirtelen két angyalt pillantottam meg, egyet a jobb oldalán, a másikat a balon. Aztán, pont mögötte, megláttam Jézust, magát. Fényes és ragyogó volt.
Nyílt látomás volt, teljesen ébren voltam, képesen arra, hogy lássam a hétköznapi dolgokat és embereket körülöttem. Jézus egyenesen rám mutatott, és azt mondta: Hallgass rá! Az igazat mondja!
Nem tudtam bemenni az előadásra ezután. Kivánszorogtam az első sorból, egészen egy kis, a kápolna hátuljában lévő imaszobáig, a lelkem mélyéből dicsőítve Istent egész nap. Zokogva azt kiáltottam Istennek, hogy ha ez az egész igaz, azt akarom, hogy adjon nekem egy nemzetet.
Úgy tűnt nekem, hogy ha Isten adhat valakinek egy várost, akkor adhat neki egy nemzetet is. Ez a találkozás örökre megváltoztatott engem.
Ahogy azon gondolkodtam éppen, milyen arrogáns is ez az ember, hirtelen két angyalt pillantottam meg, egyet a jobb oldalán, a másikat a balon. Aztán, pont mögötte, megláttam Jézust, magát. Fényes és ragyogó volt.
Nyílt látomás volt, teljesen ébren voltam, képesen arra, hogy lássam a hétköznapi dolgokat és embereket körülöttem. Jézus egyenesen rám mutatott, és azt mondta: Hallgass rá! Az igazat mondja!
Nem tudtam bemenni az előadásra ezután. Kivánszorogtam az első sorból, egészen egy kis, a kápolna hátuljában lévő imaszobáig, a lelkem mélyéből dicsőítve Istent egész nap. Zokogva azt kiáltottam Istennek, hogy ha ez az egész igaz, azt akarom, hogy adjon nekem egy nemzetet.
Úgy tűnt nekem, hogy ha Isten adhat valakinek egy várost, akkor adhat neki egy nemzetet is. Ez a találkozás örökre megváltoztatott engem.
Egy egymillió dolláros konferencia
Majdnem húsz évvel később egy konferenciai összejövetelen rám tette a kezét Randy Clark a Toronto Airport Christian Fellowship gyülekezetben ( ma Catch the Fire ), és azt mondta: Isten azt akarja tudni- Mozambik népét akarod?
Rolland, a férjem és én azért jöttünk erre az ébredési összejövetelre Kanadában, mert kétségbeesettek és éhesek voltunk, hogy Istenből többet kapjunk. Felettébb költséges volt ez a látogatás, mert egy másik nagy gyülekezet azt mondta, ha visszatérünk Torontóba, el fogjuk veszíteni egy új gyermek-központ felépítésére vonatkozó egymillió dollárról szóló ígéretüket. Ennek a bizonyos gyülekezetnek komoly teológiai ellenvetései voltak azzal szemben, ami Torontóban történt. Ők semmilyen módon nem akartak összevegyülni ezzel a mozgalommal, még ilyen indirekt módon sem, rajtunk keresztül.
Kétségbeesetten szükségünk volt erre a pénzre. A közelmúltban vesztettük el majdnem mindenünket, amink volt Afrikában, mert a helyi kormány tisztviselői összeverték a gyerekeinket és elvették az első gyermekközpontunkat és a telket egy hétvégén. A családunk, a stábunk és háromszázhúsz gyerek otthon nélkül maradt.
Ez a gyülekezet alá akart íratni velünk egy okiratot, megígértetve velünk, hogy sosem térünk vissza a torontói vagy pensacolai ébredési gyülekezetekbe, máskülönben feladhatjuk bármilyen várakozásunkat, hogy megkapjuk azt a pénzt, amit előzőleg felajánlottak.
Jóllehet nagy szükségben voltunk, nem volt nehéz a választás. Bármi áron többet akartunk Isten jelenlétéből. Még úgy is, hogy mélyen átéreztük az árát a következő torontói konferenciára való elmenetelünknek- egymillió dolláros belépti díja volt!
A pásztor, aki visszatartotta a pénzt, nagyon értékes maradt számunkra, és továbbra is becsüljük a szolgálatát. Végül kibékültünk vele, de ő egyszerűen nem értett akkor sok olyan megnyilvánulást, ami Torontóban történt, ahogy Isten Szelleme megérintette az embereket.
A konferencián Randy Clark nagy tűzzel és meggyőződéssel prédikált a kenetről, az erőről és a sorsról, amit Isten ránk akar ruházni. Az üzenete közepén akkora odaszántságot éreztem Isten iránt, hogy képtelen voltam a válaszadástól visszatartani magam.
Nem volt előre hívás, vagy akárcsak szünet az üzenetben, de emberek ezrei előtt arra éreztem késztetést, hogy előre rohanjak. Ott letérdeltem, felemeltem a kezeimet és üvölteni kezdtem.
Még én is csodálkoztam, mit művelek. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen vadul cselekszem. Természetesen, én sosem viselkedtem volna ilyen módon, de a Szent Szellem olyan nagy vágyódással emésztett az Ő jelenléte iránt, hogy többé nem törődtem azzal, ki mit gondol.
Randy abbahagyta a prédikálást. Rám tette a kezét és azt mondta: Isten azt akarja tudni - Mozambik népét akarod?
Mindenemmel együtt azt sikítottam: Igen!!
Folytatta: A vakok látni fognak, a süketek hallani fognak, a sánták járni fognak, a halottak fel fognak támadni, és a szegények hallani fogják az evangéliumot.
Isten ereje villámlásként ütött meg. Vibráltam és ordítottam. Komolyan azt gondoltam, meg fogok halni. A benyomás, amit Isten irányából éreztem, az volt: Rendben. Holtan akarlak.
Hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy meghaljunk. Viszont nem akar minket holtan hagyni. Azt akarja, hogy meghaljunk, hogy így feltámadjunk az Ő dicsősége ereje által. Egy új életet akar nekünk adni, ami többé nem a miénk, hanem teljesen át van adva Neki. Emlékszem egy "Igen!" kiáltásra, ami az én szívemből egyenesen az Övébe ment. Nem gondoltam végig. Ha végiggondoltam volna, valószínűleg azt sikoltom: "Nem!"
Fordította: Mihályi Dorottya
