A legnagyobb mágikus erőt kétségtelenül a szentelt piros, illetve hímes tojásnak tulajdonították. Volt, ahol a jó termés érdekében az első barázdába beszántották, vagy a vetőzsákba téve a magot erről vetették. Másutt már a vetésbe szórták, ismét másutt az állatokat hajtották át rajtuk, szintén termékenység-varázsló célzattal. Országszerte elterjedt hiedelem volt, hogy észben kell tartani, hogy kivel ették meg együtt a húsvéti tojást, mert ha később bárhol eltévednének, csak az illetőre kell gondolni, s máris eligazodnak (A hímes tojás egyik mintájának neve egyébként „veszett út").
Bálint Sándor (1904-1980) a népi vallásosság egyik legkitűnőbb kutatója, az Apostoli Szentszék hazai könyvkiadójánál, a Szent István Társulatnál 1989-ben már 3. kiadásban megjelent „Karácsony, húsvét, pünkösd" című nagyszabású munkájában az úttévesztés elleni tojásevés szokását azzal magyarázza s mintegy igazolja, hogy egyrészt Jézus az út, az igazság és az élet (János 14:6), ugyanakkor a tojás pedig Krisztus jelképe. Az, hogy a tojás Jézus Krisztus jelképe volna, nem újkeletű megállapítás. Nálunk már az 1521 táján készült Sándor kódex is ilyen értelemben beszél róla. Ha ez igaz lenne, igencsak értetlenül állhatnánk a húsvéti tojáshoz kapcsolódó szokásokkal szemben. Nem értenénk, hogy pl. Németországban miért jósolták a várható termést a nagypéntek éjszakáján vízbe csurgatott tojás alakjából, vagy tették a lányok a húsvét előtti éjszakán a tojás héját a küszöbre, hogy az első ünnepi látogató foglalkozásából megtudják saját jövendőbelijük kilétét, stb. Nem értenénk az Európa szerte ismert tojásösszeütés szokását sem, amelyet már egy 1380-as hazai oklevelünk is említ. Ez is a jóslás egyik változata. Két személy a húsvéti hímes tojását addig ütögeti egymáshoz, míg az egyiké be nem törik. Amelyiké ép marad, annak mutat a sors szerencsés, hosszú életet, a másiknak nem.
A tojás egyáltalán nem Krisztus jelképe, sőt még csak nem is keresztény szimbólum. Annál fontosabb szerepet játszik a nem keresztény mítoszokban. Közülük nem egy magának a világegyetemnek a teremtését is egy mitikus tojásból képzeli, mint pl a hinduk, az egyiptomiak, föníciaiak, finnek (Kalevala), stb.
A tojást, mint az élet, újjászületés, termékenység szimbólumát az ősi egyiptomiak, skandinávok, balkán népek halottjaik mellé a sírokba helyezték. Ásatások során hazánk területén is tártak fel tojásmellékletes pogány avar sírokat. A tojás funkcióját egyértelműen jelezte, hogy nem az ételekhez rakták, és csak női sírokban találtak. Volt úgy, hogy a nő combjai közé tették, máskor szinte elborították vele a testet. Hímes tojás is szerepelt a leletek között.
A húsvétéi tojások díszítésének kezdettől fogva az volt a funkciója, hogy növelje azok mágikus erejét. Megvolt a színeknek a jelentése éppúgy, mint a mintáké. Eszerint pl. a domináns szerepet játszó piros szín a vér, élet, stb. szimbóluma, s egyben védelmet is jelent: mágikus elv szerint a „piros elűzi a pirosat", tehát véd a tűztől, sebesüléstől, betegségtől, stb.
A hímes tojások díszítményeinek jelentős része - a kutatás egyértelmű megállapítása szerint - rontáselhárító, mágikus jelek és totemisztikus rajzok. A piros illetve hímes tojáshoz szorosan kapcsolódik a húsvét másnapján, húsvéthétfőn gyakorolt locsolkodás. A néprajzi szakirodalom egyértelműen a termékenység-varázsló, katartikus (tisztító jellegű) rítusok közé sorolja. Részletes leírások találhatóak durván erotikus szokásanyagáról is.
A locsolkodás pogány jellegével tisztában lévén, a reformáció korai századaiban nálunk az egyházi határozatok egyértelműen megbélyegezték és tiltották ezt a szokást, mint pl. az erdélyi Farkasdon 1654-ben tartott református zsinat is. Húsvét táján, a természet újjászületésekor - mint már említettük - a víznek varázslatos erőt tulajdonítottak a pogány hiedelmek. A férfiak e különös erejű víznek a nőkre locsolásával varázsoltak számukra egészséget, termékenységet, stb. A megöntözött nőktől pedig a fentebb már jellemzett, szintén mágikus erővel rendelkező tojásokat kapták ajándékként.
Amellett, hogy az egyházi szimbolikában a tojásnak Krisztus-jelentést próbálnak adni, a locsolkodás vallásos igazolására is ismeretes két legenda. Az egyik szerint a szokás onnan ered, hogy a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat a zsidók locsolással akarták elhallgattatni, a másik szerint a feltámadás hírét vivő asszonyokat a sírt őrző katonák öntötték le vízzel. Talán mondani sem kell, hogy ezeknek éppúgy semmi bibliai alapjuk nincs, mint a pilátusverésnek, tűzszentelésnek, barkaszentelésnek, piros-tojás szentelésnek, stb..
Szólni kell még a húsvéti nyúlról, amely szaporasága miatt volt a pogány termékenység szimbóluma. Úgy tűnik, napjainkra éppoly szerves részévé vált a húsvétnak, mint a piros tojás, csokitojás vagy a locsolkodás. A nyulat a Biblia egyértelműen a tisztátalan állatok között sorolja fel (5 Mózes 14:7), s tudomásunk szerint ma nincs olyan egyházi vélemény, mely Krisztus-jelképként, vagy más húsvéti vonatkozásban próbálná értelmezni. (Azért megjegyzendő, hogy Szent Ambrus IV. századi egyházatya, Milánó püspöke szerint a nyúl a feltámadás jelképe, mivelhogy évente többször váltja bundáját?!)
A húsvét ünnepéhez kapcsolódó, kissé elkedvetlenítő, de nagyon is elgondolkodtató hagyományok korántsem teljes körű áttekintésének végére érve álljanak itt a Szentírás feddő, buzdító szavai.
"Nem jó a ti dicsekedéstek. Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, a minthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Messiás, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában." (1 Korinthus 5:6-8)
Forrás: Új Exodus Magazin, 3. évf. 1. sz.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
