A keresztények már a legkorábbi időktől megünnepelték a húsvétot. Az ünnep időpontjának meghatározása látszólag egyszerű feladat, mert a Szentírás a keresztrefeszítés és feltámadás időpontjáról is részletesen beszámol.
A keresztrefeszítés a zsidók húsvétján történt (Lukács 22:7), amely a mózesi törvények (2 Mózes 12:6) alapján Niszán hónap 14. napja , az első tavaszi holdtölte. Ez abban az esztendőben péntekre esett (János 19:31). A feltámadás pedig harmadnapon, húsvét vasárnapján történt.
Az első századokban a keresztény húsvét megünneplésében két fő gyakorlat élt egymás mellett. A Római Birodalom keleti területein, főleg Kisázsiában a Niszán hónap 14-ét, a nyugati területeken pedig a vasárnapot tekintették irányadónak. A problémát az okozta, hogy Niszán 14-e korántsem esett minden évben péntekre, s így harmadnapja sem vasárnapra. A II. század közepétől a pápák mind erőteljesebben törekedtek saját, vasárnaphoz kapcsolódó gyakorlatukat elfogadtatni Keleten. Az emiatt mintegy két évszázadig zajló ún. húsvét-vita a III. században már igen kemény hangnemben folyt szóban és írásban egyaránt. Végül a IV. sz. elején a Római Birodalom császára Nagy Konstantin beavatkozott. Hosius kordobai püspököt elküldte a kisázsiai gyülekezetekhez s felszólította őket, hogy ne ünnepeljék a húsvétot egyszerre a „Krisztust ölő" zsidókkal, ők azonban azt válaszolták: a nap ugyan közös a zsidókkal, de az ünnep keresztény.
Ilyen előzmények után került a húsvét-kérdés a Nagy Konstantin császár által összehívott és a niceai császári palotában megtartott első egyetemes zsinat elé 325-ben. A zsinatnak mindmáig érvényben lévő döntése kimondja, hogy a húsvétot mindig vasárnap, mégpedig az első tavaszi holdtöltét követő vasárnapon kell megünnepelni. A tavasz kezdetének a tavaszi napéjegyenlőség napját, március 21-et tekintették. Mivel két holdtölte közötti idő 29 nap, s az azt követő vasárnap akár hat nappal később is lehet, így a húsvét március 22 és április 25 közé eshet. Azokat a gyülekezeteket, melyek e döntéssel nem értettek egyet, kiközösítették az Egyházból.
Mivel húsvét a tavasz kezdetére esik, már a korai időktől szembe kellett néznie azzal a kihívással, amelyet a pogány tavaszünnepek jelentettek. Ezeken különféle mágikus eljárásokkal, rítusokkal ünnepelték meg egyfelől a tél, s analógiás gondolkodással minden baj, ártalom elmúltát; másfelől a természet újjászületését s ehhez kapcsolódva a termékenységet, egészséget, stb. A kihívás azt követően vált élessé, hogy Európa szerte államvallássá lett a kereszténység, és széles rétegek eleinte csak kényszerből, majd puszta tradícióként, színből és nem szívből tartoztak az Egyházhoz. Ezek az emberek erejük, lehetőségeik végességének tudatában gyakran folyamodtak mágiához, varázsláshoz, hogy természetfölötti hatalmak segítségét kérjék.
Kérdésessé vált, hogy a húsvéti ünnep meg tudja-e őrizni a maga tisztaságát, vagy teret enged a már Illés próféta által is annyira kárhoztatott „kétfelé sántikálásnak" - azaz Istennek és a hamis isteneknek való egyidejű szolgálatnak (1 Királyok 18:21) - s a bűn (pl. mágia, varázslás, okkultizmus) és az ünneplés Isten előtt annyira utálatos együttes gyakorlatának (Ésaiás l:13).
Forrás: Új Exodus Magazin, 3. évf. 1. sz.
