Már maga az ünnep elnevezése is meglehetősen felemás helyzetet tükröz. Míg pl. a magyarban a húsvét megjelölés keresztény vonatkozású - utal az előtte való hosszú böjt lezárulására -, addig az angolszász “Easter” vagy a német "Ostern" esetében egészen más a helyzet. Az angol történetírás atyjának is nevezett Beda Venerabilis (673-735) nyomán elfogadott, hogy mindkét elnevezés a felkelő nap és a tavasz germán istennőjének, Eostre-nek a nevét őrzi. (Ez nem is annyira meglepő, ha arra gondolunk, hogy e két említett népnél a hét egyes napjainak elnevezésében is tovább élnek a pogány istennevek: pl Saturnus a földművelés római istene - angol Saturday; Donar germán hadisten - német Donnerstag; Freyja germán szerelemistennő - német Freitag, angol Friday).
A húsvéti ünnephez kapcsolódó, azt mintegy előkészítő hagyományos események már a húsvét előtti ún. nagyhéten megkezdődnek. Ennek első napja a húsvétot megelőző vasárnap: virágvasárnap, Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásnak emléknapja. Az evangéliumokból tudjuk, hogy a békesség fejedelmeként szamárháton közeledő Jézus elé a tömegből sokan ruháikat terítették le,
„Mások pedig a fákról gallyakat vagdaltak, s azt hintették az útra" (Máté 21:8)
Furcsa módon a barkaág kap központi szerepet a virágvasárnapi katolikus szertartásban, jóllehet az írás egyáltalán nem szól fűzfákról, melyek egyébként is inkább vízparton nőnek, semmint az országút mentén. Tény azonban, hogy már a hazánkban 1192 és 1195 között összeállított Pray kódex is barkáról beszél, s arról is tudósít, hogy ezeket körmenetben hordozták végig, és szertartásosan a papot is megveregették vele. A későbbiekben és mindmáig e napon a szentelésre összegyűjtött barkaágakat a katolikus pap megszenteli a templomban.
E semmiféle bibliai alappal nem rendelkező szokásnak az indítékáról az idevágó egyházi irodalom sem szól, így legjobb esetben is, valamilyen pogánykori szokás megszelídítéseként értelmezhető. Hogy a hívek jelentős része miként értelmezte, az viszont elég egyértelműen kiderül abból, hogy mire és hogyan használták a templomból hazavitt szentelt barkát. Sok helyütt, hogy a jószágot a gonosz ne rontsa meg, szentelt barkával megveregették az állatot, vagy az istálló mestergerendája mellé tűzték az ágat, vagy az ólküszöb alá tették, stb. Volt, ahol a jó termés érdekében elégették és hamuját a vetőmag közé szórták. Országszerte használták égiháború idején villámcsapás, jégeső ellen. Szeged vidékén pl. szentelt gyertya lángjánál meggyújtották, hogy a füstje eloszlassa a fellegeket. Pécs környékén az Atya, Fiú, Szentlélek nevében vetették tűzre. Volt, ahol húsvét napján a mezőn tűzdelték le, hogy a jégeső elkerülje a vetéseket, stb.
Nagycsütörtökön a katolikus templomok harangjai Európa szerte elhallgatnak s így maradnak nagyszombatig. Ilyenkor - mint mondják - a harangok Rómába mennek. Franciaországban a piros tojást nem is a húsvéti nyuszi hozza, mint Németországban vagy nálunk, hanem ezek a szombaton Rómából visszarepülő harangok. Harangozás helyett hazánkban kerepeltek - ami egyébként a zajjal, lármával való gonosz-űzés ősi pogány gyakorlata. A kerepelést végző gyerekek országszerte piros tojást kaptak ajándékba.
Elterjedt nagycsütörtöki szokás volt az un. pilátusverés és pilátuségetés. A liturgia ebben is összefonódott a mágikus gonosz-űzéssel. A protestáns Szkhárosi Horváth András már a XVI. sz. első felében értetlenül és felháborodottan állt e szertartással szemben. Kétféle hitről c. versében így írt: „Jézus Urunkat ők ezzel tisztelik: ...Az földet erősen pálcákkal veretik, Csaté-paté, zér-zúr, hol használ nekik?"
E szokásról azonban a múlt század végéről és századunkból is számos feljegyzés ismert. Volt, ahol a pap jelzésére (pl. könyvével ráütött az oltár lépcsőjére) a hívek botokkal ütötték a padokat egy ideig. Eperjesen az a gyakorlat élt, hogy mikor a plébános a lamentáció végeztével nádpálcával háromszor rásuhintott a főoltár lépcsőjére, odakint korommal befeketített arcú emberek nagy lármázás közepette botokkal és fustélyokkal ízzé-porrá zúzták a templom előtt addigra felhalmozott hordókat, ládákat. Ezek roncsaiból rakták nagyszombat reggelén a máglyát, amit a tűz-szenteléshez gyújtottak. Ahol nagycsütörtökön a pilátuségetés szokása dívott, ott a Pilátust jelképező, fára festett alakot égették el szertartásosan. Az egész kísértetiesen emlékeztet a téltemetés ősi pogány rítusára, amikor a telet jelképező bábut elégették vagy vízbe vetették.
Forrás: Új Exodus Magazin, 3. évf. 1. sz.
