Tom Marshall - Az én felszabadulása 2.

MlFÉLE KERESZT?

            Ekkor felmerül a kérdés: miféle kereszt tud elbánni életemben az alapos önzéssel, hogy megszabaduljak? Ha az életünkben lévő keresztről beszélünk, az emberek valószínűleg azt mondják: "Várj csak fél órát, akkor majd bemutatom neked, amikor a munkából hazajön." Keresztjük egy ember, aki csalódást okoz nekik és bosszantja őket. Mások számára a kereszt egy kedvezőtlen tevékenység, amivel küszködnek és közben azt remélik, hogy ettől valahogyan szentebbek lesznek. Némelyek a betegséget, a gyászt, a pénzhiányt vagy a nehéz körülményeket tekintik keresztnek.

            

Ha azt reméled, hogy ezeknek a kereszteknek valamelyike is megszabadít téged az éntől, vagy mérsékli énközpontúságodat, csalódni fogsz. Ezt egyikük sem éri el. Egyik sem. A gond és betegség valójában még inkább énközpontúvá tehet minket, ellentétben azzal a hittel, melyre minket tanítottak. Vegyük például a 102. Zsoltárt, amely a meggyötört ember imája kegyelemért. Az első 11 versben az író az "én", "engem" vagy "enyém" névmásokat nem kevesebbszer, mint 28-szor használja, versenként két és félszer. Mi van figyelme központjában? Önmaga. Hasonlítsd ezt össze a 103. Zsoltár elejével! Ez a Zsoltár az Urat dicsőíti jótéteményeiért: "Áldjad én lelkem az Urat...az Ő szent nevét...ne feledkezzél el semmi jótéteményéről."

            

Nem tudjuk önmagunkat keresztre feszíteni. Nem tudjuk magunkat odaszögezni. Némelyek olyan buzgón próbálják megfeszíteni magukat, hogy végül már az élet legegyszerűbb dolgai után is sóvárognak. Sőt, ha sikerülne megfeszítenünk magunkat, ez még katasztrofálisabb eredménnyel járna, mert akkor kegyhelyet építenénk agyonkínzott énünknek és életünk hátralévő részében azt imádnánk! Néha szülők teszik ezt. Feláldozzák magukat gyermekeik jövőjéért, aztán az egész családi kapcsolatot tönkreteszik azzal, hogy folyton emlékeztetik gyermekeiket, mit adtak fel értük.

Csak egy kereszt tud megszabadítani minket önmagunktól úgy, hogy ezáltal felszabadítja az ént arra, hogy önmaga legyen: ez Jézus Keresztje.

A KERTBEN

            Az emberi önzés problémája a kertben, az Éden kertjében kezdődött. A megoldás egy másik kertben született meg - a Gecsemáné kertjében.

Régebben sokszor tűnődtem Jézus gecsemánéi tapasztalatának néhány furcsa­sá­gán. Jézus annyira bánkódott és gyötrődött, hogy majdnem belehalt. Márk azt írja, hogy Jézus "igen meghökkent" (angol fordítás). Azon töprengtem, mi lepte meg Jé­zust a Gecsemáné kertjében. Biztosan nem a kereszt. Arról mindig tudott és gyakran pró­bált a tanítványokkal beszélni róla. Egész életében efelé az óra felé, fel­emel­teté­sének órája felé tartott, amikor majd az Atyához megy. Aztán itt ez a furcsa ima: "ne az én akaratom..., hanem a tiéd", nem egyszer vagy kétszer, hanem háromszor, olyan értelmi és erkölcsi gyötrelemben, hogy Jézus verejtéke olyan volt, mint a vércseppek. Mi volt a küzdelem lényege? Jézus mindeddig feltétlenül bízott abban, hogy képes az Atya akaratát cselekedni. "Mindig azokat cselekszem, amelyek az Atyának kedvesek." Most, az út végén azonban nagy és váratlan harcot vív Jézus azért, hogy alávesse Magát az Atya akaratának.

Az igaz, hogy ez a történet az örökkévaló dolgok világába nyúlik bele, melyeket sosem leszünk képesek teljesen felfogni, de hiszem, hogy itt valami olyan létfontosságú mondanivaló is rejlik, amit meg kell próbálnunk megérteni. Ez olyan alapvető egész életünk számára, hogy alaposan megtérül a megértésére szánt erőfeszítés. Kezdjük kicsit előbbről!

            

Már többször volt alkalmunk utalni a Megtestesülésben levő kinyilatkoztatásra, amikor az Ige testté, emberré lett az ember Jézusban, aki olyan kapcsolatban élt az Atyával és a Szent Szellemmel, amelyben megtapasztalta Isten életét, szeretetét és dicsőségét. Láttuk, hogy Jézus emberi alakjában mindent úgy tett, mint egy Szent Szellemmel telt ember. Mindent, amit Istenről tudott, a Szellem kinyilatkoztatásából tudta. Ő ezt nem azért tette, hogy megmutasson nekünk valamit, hanem hogy megosszon velünk valamit. Ezért amikor a keresztre ment, egyéni ember volta testületi emberi létté lett. Mindazokat magába foglalta, akik hinni fognak Benne. Azt mondta: "És én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok." (János 12:32.).

Emlékezz, milyen következtetést vont le Jézus a János 13:8-ban: "Ha megmoslak téged, részed van Bennem". Az Ő halála azért lesz a miénk, mert mi Őbelé foglaltattunk. Osztozunk Vele feltámadásában és részesülünk erejében is.

Ez az egyesülés azonban Jézus számára is jelentős. Ő azáltal, hogy Megváltónkká lett, a kereszten nem csupán bűneink bűntudatát vette Magára, hanem bűnösségünket magát is.

"Azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Ő benne." (2Korintus 5:21.)

            

Az Éden kertjében az ember evett a jó és gonosz tudásának fájáról, ezért már nem járulhatott az Élet Fájához. A Gecsemáné kertben a bűntelen Isten Fia és Emberfia megízlelte e halálos fa gyümölcsét, hogy az ember újra hozzáférhessen az Élet Fájához.

Mit jelent ez? Nem azt, hogy Jézus vétkezett. Távolról sem. A kertben azonban megtapasztalta Jézus Önmagában az emberi természet gyökeres önzőségét, aminek megszabadításáért eljött. Ez döbbentette meg. Meglepte és elszomorította az a felfedezés, hogy milyen mély és megkötöző az ember lázadó énközpontúsága, aminek megváltására vállalkozott. Ez az önzés az ember egész természetét áthatja, tetőtől talpig, megfertőzi az ember minden cselekedetét. Igazságtalanságban született, a nemzedékek rabszolgai engedelmessége táplálgatta, rendíthetetlen és konok.

            

Gecsemáné kertjében Jézus a lázadó emberi nem mindenestől önző aka­ra­tá­val küzdött. Ezt az akaratot kényszerítette az Isten akarata előtti meghajlásra. Fel­foghatatlan harc volt ez. Csak azt tudjuk, hogy gyötrődéssel, agóniával és véres ve­rej­tékkel járt, egy angyal szolgálata erősítette Őt, mielőtt elvégezte volna. És el­vé­gez­te! Dicsőség az Ő Nevének! Győzött Önmagában, egymagában - értünk! El­sza­kí­tot­ta az ember természetében a mélyen rejlő, én-központú köteléket és azáltal, hogy ezt a természetet végül arra kényszerítette, hogy az Atya akaratát válassza, meg­sza­ba­dí­tott minket eme radikális önzéstől.

            J

ézus pontosan tudta, hogy emberként kell valahogyan eljutnia a keresztig. Isteni ter­mészetében érinthetetlen és változhatatlan volt. Ha a Golgotán meg is tört volna em­bersége, Istenben semmi sem változhatott volna. Istenben semmi nem tud változni. Az Örök Logos visszatért volna a mennybe az Atya jobbjára, de mi örökre, ment­he­tet­le­nül elvesztünk volna. Jézusnak emberként kellett átmenni a Golgotán, hogy mi is átjussunk rajta. Biztosan az volt Jézus megkísértésének legrosszabb pillanata, amikor a kertben vívott harca után a tanítványokat alva találta. Szerintem Sátán ekkor mondta Neki: "Sosem fog sikerülni. Ugyanolyan ember vagy, mint ők és nézd, még virrasztani sem tudnak érted." Jézus mégis végigcsinálta, - mint ember - ezért mi is átmentünk. Áldva legyen Isten! Mivel Ő él, mi is élünk.