Az életről vagy halálról
szóló döntést már akkoriban is törvényes formaságok szabályozták. A kórházak
megküldték az egyes betegek anyagát az úgynevezett „T4-szakértőknek”, akik
aztán ennek nyomán formálták meg véleményüket. Az akta végére biggyesztett
kereszt a halált jelentette. Az eutanáziára szánt betegeket különleges egység
gyűjtötte össze és szállította a legközelebbi „szanatóriumba”, ahol kezdetben
méreginjekciókkal ölték meg őket.
De ez még csak a nyitány volt. Midőn a
Harmadik Birodalom teljes lendülettel hozzálátott a zsidók kiirtásával járó
szervezési problémák megoldásához, Heydrich felismerte, hogy az eutanáziát
végző szanatóriumok eszményi terepet kínálnak a gyakorláshoz, a kiképzéshez és
a kísérletezéshez. Hartheimben vagy Hadamarban kutatói szinten lehetett
kipróbálni azt, amit később Treblinkában vagy Auschwitzban nagyipari méretekben
alkalmaztak. A kísérleti helyiséget a kastély pincéjében rendezték be, s
közvetlen összeköttetése volt egy kis krematóriummal. A helyiségben Hartheim
parancsnoka, Christian Wirth rendőr főfelügyelő embereket gyilkoltatott meg
mérges gázzal. Haláltusájukat lefényképezték, stopperórával mérve az időt, majd
a képeket és adatokat elküldték Berlinbe. Később véletlenül találkoztam azzal
az emberrel, akit fényképezésre kényszerítettek – így fedeztem fel, mi történt
Hartheimben.
1941-ben Wirthet áthelyezték, s utóda egy
bizonyos Franz Stangl lett. Az osztrák hatóságok eleinte ugyan nem voltak
egészen tisztában Hartheim szerepével, de azért elrendelték Stangl
letartóztatását, s így az egykori SS-tisztnek az amerikai internálótáborból át
kellett települnie a linzi tartományi bíróság vizsgálati fogházába. Abban az
időben a foglyoknak romeltakarításon és lebombázott házak újjáépítésén kellett
dolgozniok. Stanglt olyan brigádba osztották, melynek tagjait csak apróbb
vétségek terhelték, s így nem őrizték őket valami szigorúan. 1948. május 30-án
este Stangl nem tért vissza a börtönbe – szökésére napközben senki nem figyelt
fel. De amikor az esetre fény derült, akkor sem keltett különösebb izgalmat. Az
ügyről az amerikai hivatalos szerveket sem értesítették, így aztán magam is
csak sokkal később tudtam meg, hogy Stangl már nincs lakat alatt. Ekkor
utánanéztem a családjának, a szomszédok pedig közölték, hogy Stanglné 1949.
május 6-án leányaival együtt Ausztriából ismeretlen helyre távozott.
Később, a per folyamán Stangl nagy vonalakban
beszámolt róla, miképpen boldogult a továbbiakban. Azt már Glasenbachban
megtudta, hogy a fő dolog eljutni Rómába; onnan az egyházi szervek már
továbbsegítik. A protestánsok Heinemann zsinati elnökhöz forduljanak, a
katolikusok Alois Hudal német püspöknél kaphatnak menedéket. A tájékoztatás
helytállónak bizonyult. Hudal vöröskeresztes útlevelet szerzett Stanglnak, a
német papi szeminárium Collegium Germanicuma pedig álláshoz segítette, ahol
továbbutazásáig dolgozhatott.
Az 1976-ban Grazban megjelent Római napló című emlékiratában Hudal
szerencsésnek mondja magát, amiért 1945 után karitatív tevékenységét teljes
egészében a nemzetiszocializmus és a fasizmus hajdani hívei, kivált az
úgynevezett „háborús bűnösök” javára fordíthatta, és hamis iratok segítségével
sokukat boldogabb tájakra menekíthette üldözőik elől.
Stangl „boldogabb tája” Szíria lett. Szökése
után hat héttel már el is jutott Damaszkuszba, és végül kivitethette a
családját is. Stanglné a Svájcon át vezető útvonalat választotta. Bernben
megkapta a szíriai vízumot, és kereket oldott.
Időközben egyre több részlet vált ismeretessé
a treblinkai megsemmisítő táborról, és Franz Stangl az egyik leglázasabban
keresett náci bűnözővé lépett elő. A kiadatás veszélye persze a legcsekélyebb mértékben
sem fenyegette: a szírek őt és a hozzá hasonlókat szellemi testvéreikként és az
Izrael elleni harc szakembereiként becsülték. Ha Stangl ott marad Szíriában,
kollégájához, Alois Brunnerhez hasonlóan még ma is biztonságban élhetne.
Csakhogy amikor 1960-ban Eichmannt Argentínában elfogták, az illegalitásba
vonult náci gyilkosok nyugtalanok lettek. Egyszer csak egyikük sem érezte magát
biztonságban ott, ahol éppen volt. Ráadásul az idő tájt még senki sem tudta
pontosan, ki is rabolta el Eichmannt: mivel az akció formailag ellentmondott a
nemzetközi jognak, az izraeli kormány nem vállalt vele semmilyen közösséget.
Amikor például nem sokkal Eichmann elfogása után a Yad Vashem meghívott, hogy
számoljak be a felkutatásában játszott szerepemről, dr. Koubovy, az intézmény
igazgatója nyomatékosan figyelmeztetett: semmi esetre se említsem meg, hogy
egész levelezésem az izraeli követségen át bonyolódott, és hogy a nyomozásba
természetszerűleg bekapcsolódott az izraeli titkosszolgálat is. Az utasítást
tisztességgel megfogadtam: az izraeli titkosszolgálatról egy árva szó sem
esett. Ezen viszont Isser Harel, a titkosszolgálat főnöke úgy felbőszült, hogy
1971-ben megjelent emlékiratában nem méltatja egyetlen szóra sem az én
tevékenységemet.
No de ezt csak úgy mellesleg jegyeztem meg.
Mindenesetre akkoriban, 1960 tavaszán az Eichmann elfogása körüli titkolózás a
világsajtót a legkülönfélébb találgatásokra ihlette. Így például egy német
képes újságban az a változat látott napvilágot, hogy Eichmannt a
szíriai–izraeli határ közelében élő Izrael-barát drúz törzs tagjai rabolták el
s szállították Izraelbe. A mese ugyan az első szótól az utolsóig koholmány
volt, de arra épp megfelelt, hogy Stangl megijedjen. Legalábbis egy német
újságírótól úgy hallottam, hogy ekkor menekült el hanyatt-homlok Damaszkuszból.
Én pedig kivettem a lapját kartotékrendszeremből, és a „Damaszkusz” megjelölés
helyett ráírtam: „tartózkodási helye ismeretlen”.
