1965 decemberében Bécsben
sajtókonferenciát tartottam a Hartheimben, Hadamarban, Sonnensteinben és
Grafeneckben működött gyilkolási iskolákról, és felvilágosítottam az
újságírókat, miféle kapcsolat állt fenn az eutanázia intézményei és a
koncentrációs táborokban zajló tömeges megsemmisítés között. Elmondtam: a
szóban forgó intézmények személyzetét, amely hozzászokott az elégetett
holttestek bűzéhez, csaknem egytől egyig a megsemmisítő táborok vezető
posztjaira léptették elő. Az ilyen jellegű karrier egyik mintapéldájaként
említettem meg Franz Stangl esetét.
Egy hónap múlva egy rossz külsejű, ápolatlan,
szakadt ruhájú fickó jelentkezett az irodámban; egész beszélgetésünk alatt
egyetlen pillanatra sem tudott a szemembe nézni. A sors vagy a véletlen
jóvoltából megesik, hogy valaki pontosan olyannak lássék, amilyen valójában.
Látogatóm közölte, hogy a Gestapónál dolgozott, bár természetesen – a
gestapósok már csak így voltak ezzel – „semmi rosszat” nem követett el: – Hát
mit tehettem volna? Kis pont voltam én, és most mi fizetünk meg mindenért.
A nyelvemre kívánkozott a megjegyzés, hogy
tulajdonképpen magam is csak kis pont voltam, és mégis mindenért nekem meg a
magamfajtáknak kellett megfizetnünk, de láttam, hogy a másiknak mondanivalója
van, és ez a mondanivaló esetleg fontos is lehet – így hát fékeztem magam.
– Az újságban olvastam annak a Franz
Stanglnak a történetét. Az ilyen alakok miatt gyötörnek bennünket, kisembereket
már a háború vége óta. Valahányszor álláshoz jutottam, egy idő után mindig
rájöttek a múltamra, és én megint csak az utcára kerültem.
– Úgy tudtam, nem követett el semmi rosszat.
A szemben ülő férfi tekintetében egy
pillanatra düh lobbant fel, de aztán a hajdani üldöző ismét visszatalált az
alázatos hangnemhez. – Bezzeg a nagyfejűek, a Stangl- meg az Eichmann-félék
annyi támogatást kaptak, amennyi csak kellett. Azokat kicsempészték, ellátták
pénzzel meg iratokkal. De ki segít énnekem? Nézze meg ezt az inget, nézze meg
az öltönyömet. Nincs munka, nincs pénz. Még egy pohár borra se telik.
Az utóbbi állítás mindenképp valótlan volt:
látogatóm lehelete elárulta, hogy a pálinka élvezetéről azért nem kellett
lemondania.
– Nézze csak – szólalt meg, minthogy én
továbbra is hallgattam –, én tudom, hol van Stangl. Segíthetek, hogy
megtalálja. Stangl nem segített énrajtam – hát akkor én miért fedezzem őt? –
Néhány másodpercig sandán figyelt, majd hozzáfűzte: – De nem lesz ingyen.
Kezdettől éreztem, hogy a pénznél fogunk
kilyukadni. – Mennyit akar? – kérdeztem, és eszembe jutott az az ember, aki
felajánlotta segítségét Adolf Eichmann felkutatásához, ha cserébe hozzásegítem
a legyilkolt testvéreim szájából származó aranyhoz.
– Huszonötezer dollárt.
– Éppígy kérhetne kétmilliót is. Ennyi pénzem
nincs.
De a férfival lehetett alkudni. – Hát jó,
akkor alkalmi árat szabok… Hány zsidót is ölt meg Stangl?
– Hogy hányan pusztultak el Treblinkában az ő
parancsnoksága idején, az pontosan soha nem fog kiderülni. Lehettek talán
hétszázezren.
A másik néhány pillanatig magában számolt;
szeme ugyan nyitva volt, de látszott, hogy elsüllyedt számára a világ. Aztán
egyszer csak felcsillant a szeme, mint némely pénztárgépeken csengetés előtt a
lámpa: – Egy centet kérek minden egyes halottért. Hétszázezer cent – az annyi,
mint hétezer dollár. Igazán nevetséges összeg.
Az íróasztalhoz szorítottam kezem, nehogy az
arcába vágjak, és iparkodtam, hogy az én tekintetem is vak legyen, mint az
imént az övé; látni se akartam a képét. Lassan, nagyon lassan sikerült
visszanyerni önuralmamat. A treblinkai parancsnok, hétszázezer zsidó gyilkosa
fontosabb volt, mint ez a hitvány fickó, aki most várakozásteljesen állt
előttem, és alighanem azt latolgatta, kihez forduljon, ha én nemet mondok az
alkura.
– Ma egy fillért se kap tőlem – mondtam végül
–, de ha Stanglt a felvilágosításai alapján valóban elkapják, akkor kifizetem a
pénzt.
– Ki kezeskedik róla, hogy betartja az
egyezséget?
– Senki. És ha nem tetszik, máris szedheti a
sátorfáját.
– Jó, jó, kár magát felizgatnia. Már most
elmondom, hol dolgozik Stangl. De azt nem tudom, hogy most minek hívják. Azért
áll az alku?
– Áll, csak kezdje el.
– Csak ha aláír egy kötelezvényt.
Elővettem egy névjegyet, és ráírtam a
hátoldalára. „E névjegy átadójának hétezer dollárt fizetek, amennyiben a tőle
kapott információk alapján Franz Stanglt Brazíliában letartóztatják.”
A másik levéltárcájába csúsztatta a
névjegyet, de azért még most sem nyugodott meg. Ezúttal azt akarta: adjam
becsületszavam, hogy nem kísérlem meg kinyomozni az ő személyazonosságát.
Franz Stanglért ez az ár sem volt túl drága.
Látogatóm csak a fenti előjáték után rukkolt
ki értesülésével: – Stangl a Săo Pauló-i Volkswagen-műveknél dolgozik mint
műszerész.
Az adat helytállónak bizonyult. Alig telt
néhány hétbe, és már Stangl címét is tudtam. A linzi tartományi bíróság
letartóztatási parancsa még érvényben volt, és Ausztria kérte Stangl
kiadatását.
Valamely oknál fogva a brazil rendőrség csak
a karnevál után akarta Franz Stanglt letartóztatni, de a házát már 1967 február
közepe óta figyelte. Két nyomozó telefonszerelőnek álcázva épp a kapujával
szemben kezdett gödröt ásni. Közben persze megizzadtak, és bekopogtak
Stanglékhoz egy pohár vízért. Az alkalmat megragadva azt is felderítették,
van-e a háznál fegyver – tömeggyilkost másként el sem tudtak képzelni. De
csupán tisztes polgári otthont láttak, házi szentéllyel, a kredencen horgolt
terítőkkel. Feljebbvalójuknak azt jelentették, hogy Stangl nem fog fegyveresen
ellenállni.
Február 27-én a Săo Pauló-i rendőrfőnök
felkereste a riói osztrák követséget, hogy betekintsen a portugálra fordított
dokumentumokba, melyekkel Ausztria a letartóztatási és kiadatási kérelmet
alátámasztotta. Minden egyes papírlap többezernyi gyilkosságról tanúskodott.
A rendőrfőnök még aznap visszautazott Săo
Paulóba, és a rendőrség már másnap reggel lecsapott – utasítás nélkül, amint
később felhánytorgatták. Három rendőr egy fotóriporter társaságában beállított
az egyik Săo Pauló-i kórházba, s igazolványukat felmutatva megkérték az egyik
ápolónőt: hívja fel a Volkswagen-műveket és üzenje meg Stangl úrnak, hogy
siessen, mert leányát autóbaleset érte, és kórházba szállították.
A Volkswagen-művek igazgatósága be is
mondatta az üzenetet hangszórón, és fél óra múlva Stangl már ott is állt a
kórház előtt. A fotós megörökítette a letartóztatás pillanatát, és ez a kép
nemsokára bejárta a világsajtót.
Mindezekről a részletekről csak később
értesültem. Éppen az Egyesült Államokba utaztam, és Amszterdamban megállva
március 2-án a rádióból hallottam Stangl nevét. Ám a letartóztatás hírét újabb,
igen riasztó bejelentés követte: Săo Paulo kormányzója rossz néven veszi, hogy
rendőrfőnöke őt nem tájékoztatta. Már amúgy is lelkem mélyéig megdöbbentett,
hogy egy dél-amerikai országban ily zökkenőmentesen sikerült letartóztatni egy
náci bűnözőt, és nem Stangl lett volna az első, aki utána ismét meg tudja váltani
szabadságát. Brazília addig még egyetlen nácit sem adott ki, és tudtam, hogy
most is csak a közvélemény rendkívül erős nyomására szánná el magát.
Még Amszterdamból érintkezésbe léptem a
különféle országokban élő barátaimmal, és megkértem őket, szervezzék meg az
életben maradottak tüntetéseit a brazil követségek előtt. Dr. Neubergerrel,
Észak-Rajna-Vesztfália tartomány igazságügy-miniszterével megbeszéltem, hogy az
NSZK is kiadatási kérelmet intéz Brazíliához, és ugyanezt javasoltam a náci
bűntettek felderítésére létesült lengyelországi bizottságnak is. Ha
Dél-Amerikáról van szó, kiadatási kérelemből soha nem lehet elég.
Tudtam azonban, hogy a legerősebb nyomást az
Egyesült Államok fejtheti ki. Ezért mihelyt megérkeztem New Yorkba,
kihallgatást kértem a korábbi igazságügy-minisztertől, Robert Kennedy
szenátortól, közbenjárását sürgetve. Még ott voltam, amikor Kennedy felhívta a
washingtoni brazil követet, és egyértelműen megfogalmazta azt, amit ridegebben
is mondhatott volna: Iszonyatos bűnökért kell igazságot szolgáltatni. Most
eljött az alkalom, hogy Brazília sok millió új barátot szerezzen.
A biztonság kedvéért a brazil kormány
elszánta magát, hogy éljen az alkalommal. A közvélemény nyomására és számtalan
felszólítás után 1967-ben teljesítette a Német Szövetségi Köztársaság kiadatási
kérelmét.
Már visszatértem Bécsbe, amikor jelentkezett
nálam egy német közjegyző, akinél ott volt a névjegyem. New York-i barátom,
Hermann Katz, akit már korábban tájékoztattam az általam kötött furcsa
egyezségről, átutalta a hétezer dollárt.
1970. május 13-án Düsseldorfban hosszas
előkészítés után megkezdődött a per. Stangl azzal védekezett, amit igaznak és
helyesnek tartott: „Én csak a kötelességemet teljesítettem.” 1970. december
22-én a bíróság meghozta ítéletét: életfogytiglani fegyház. Stangl fogsága
azonban nem tartott sokáig: 1971. június 28-án a fegyházban meghalt.
Nem sokkal ezután egykori legjobb barátja,
Gustav Wagner gondolt egyet, és felkereste Săo Paulóban Stangl özvegyét, hogy
nőül kérje. Többek között ez a kis ballépés segített hozzá, hogy Gustav Wagnert
is megtaláljam.
