Franz Stangl volt az egyik
legnevezetesebb náci azok közül, akiket az ODESSA szöktetett meg, hogy aztán
Dél-Amerikában találjanak új hazát. Nevével először egy listán találkoztam,
amelyen frissen kitüntetett magas rangú SS-tisztek szerepeltek. A nevéhez
ceruzával a következő megjegyzést fűzték: „Titkos birodalmi ügy – lelki
megterhelésért”. A nemzetiszocializmus szótárában ez annyit jelentett: a
treblinkai parancsnokot azért tüntették ki, mert a tömeggyilkosság
kivitelezésében különleges érdemeket szerzett.
Azt viszont nem hiszem, hogy Stangl lelkét ez
a feladat különösebben megterhelte volna. Amikor 1970 májusában végre bírái elé
állt, elmondta, mi viselte őt meg valójában. Voltak napok, amikor egy tételben
tizennyolcezer embert kapott megsemmisítés céljából, és elvárták tőle, hogy még
aznap üresen küldje vissza valamennyi vagont. Mi mást tehetett volna, mint hogy
azonnal meggyilkolja őket? Hiszen ennyi embert nem tudott elszállásolni!
Ehhez a védekezéshez jól illik egy
dokumentum, melyet Odilo Globocnik, a „Reinhard-akció” vezetője küldött a
Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak. A jegyzék felsorolja mindazon
vagyontárgyakat, melyeket a treblinkai, sobibóri és belżeci megsemmisítőtáborok
igazgatósága 1942. október 1. és 1943. augusztus 2. között juttatott el
Berlinbe, a Biztonsági Főhivatal címére. Íme a lajstrom, pontról pontra:
„25 tehervagonnyi női haj
248 tehervagonnyi ruhanemű
100 tehervagonnyi cipő
22 tehervagonnyi fehérnemű
46 tehervagonnyi gyógyszer
254 tehervagonnyi szőnyeg és
takaró
400 tehervagonnyi különféle
használati tárgy
2 800 000 amerikai dollár
400 000 font sterling
12 000 000 szovjet rubel
140 000 000 lengyel złoty
400 000 aranyóra
145 000 kilogrammnyi arany
jegygyűrű
4000 karátnyi, egyenként több
mint kétkarátos gyémánt
120 000 000 złoty különféle
aranyérmékben
Néhány ezer igazgyöngy
nyaklánc
Odilo Globocnik
s. k.”
A nácik nem egyszerűen
gyilkosok, hanem rablógyilkosok voltak.
1943 végére erről a vidékről kifogytak az
áldozatok: Lengyelország „zsidómentessé” vált, és mint ahogy a maffiacsaládok
keresztapái megszabadulnak a fölöslegessé vált gyilkosoktól mint gaztetteik
utolsó tanúitól, úgy döntötték el a Harmadik Birodalom „keresztapái” is:
elteszik az útból megsemmisítési szakértőiket. Franz Stanglt a jugoszláv
frontra vezényelték, ahol nem sok esélyt adtak neki az életben maradásra: Tito
partizánjai ugyanis nem ejtettek foglyokat. A férfiút, aki Treblinka
krematóriumaiban nyolcszázezer embert intézett el, most kiszolgáltatták:
intézzék el őt is. Ám Stangl egyike lett a keveseknek, akik hazatértek. Nem
sokkal a háború befejezése után már ismét Welsben volt, gyermekei körében,
nevelőnő felesége oldalán.
Nemigen iparkodott elrejtőzni, hiszen ezzel
valószínűleg csak feltűnést keltett volna. Ehelyett, mint egykori
SS-Hauptsturmführert, nemsokára „automatikusan” őrizetbe vették az amerikaiak,
és a Salzburg melletti Glasenbachba, a Marcus W. Orr elnevezésű
internálótáborba szállították. Treblinkában viselt tisztségét elhallgatta, és
kétéves glasenbachi tartózkodása alatt nem is derült fény rá. Ám 1947-ben
hirtelen kritikussá vált Stangl helyzete: az osztrák hatóságok felfedezték a
rendőrtiszt nevét a hartheimi kastély személyzeti listáján.
Hartheim, ez az ősi reneszánsz kastély, amely
a felső-ausztriai Mauthausen koncentrációs tábora közelében áll, a Limburg
melletti Hadamarral, a szászországi Sonnensteinnel és a brandenburgi
Grafeneck-kastéllyal egyetemben egyike volt ama négy „szanatóriumnak”,
amelyekben a Harmadik Birodalom a tömeggyilkosságot oktatta. A folyamat az
„életképtelen életek” megsemmisítési programjával kezdődött. A programot orvosi
szempontból dr. Werner Heyde professzor, a würzburgi egyetem pszichiátriai
tanszékének nyilvános rendes tanára irányította. (Heyde, aki legalább százezer
ember haláláért felelt, a háború után a dr. Savade nevet vette fel, majd amikor
1962-ben letartóztatták, öngyilkoslett.)
Ha azt hallom, hogy orvosi körökben ma ismét
vitáznak az eutanáziáról, nevezzék bár „irgalmas halálnak”, feltámad bennem az
irtózat. Az akadémiai fokozat megszerzése sajnos nem óv meg sem a
pszichopátiától, sem a szadizmustól – amint ékesen bizonyítja a hartheimi
kastély orvosainak példája. Kezdetben ott is „gyógyíthatatlan betegekről” volt
szó, hozzájuk csatlakoztak aztán az elmezavarban szenvedők, a gyengeelméjűek és
a nagyon öregek, hogy nemsokára minden testi vagy szellemi fogyatékos
„életképtelennek” minősüljön.
