Tom Marshall - A felszabadult én 1.

Most végre felfedezhetjük, hogy nem csak megszabadultunk az éntől, hanem az én is felszabadult. Az én trónfosztásának célja nem az én elbocsátása, hanem ki­tel­je­sí­tése. Mivel "elvesztettük" önös életünket, megtaláltuk azt. Az én, amíg nem a saját helyét foglalta el életünkben, állandó félelemre és csalódásra volt ítélve, mert olyan feladattal küzdött, amire teljesen alkalmatlan és ami messze meghaladja képességeit. Ha azonban az én helyesen viszonyul környezetéhez, csodálatos beteljesedés vár rá.

Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a Keresztet nem lehet kikerülni. Ha még trónon ülő énünk életéhez megpróbálunk helyeslő, támogató, önmagunkat előnyben részesítő módon viszonyulni, katasztrófa felé tartunk. Sok jó és igaz dolgot írnak, tanítanak ma az énhez való pozitív hozzáállásról. Ezeket a dolgokat el is kell mondani. Bukásra vagyunk azonban ítélve, ha a Kereszttől függetlenül bízunk a meg­szen­telődésben. A valódi szabadság akkor válik lehetővé, ha már a kereszt elvégezte munkáját és az én felszabadult arra, hogy ne cél legyen, hanem eszköz.

A BIZONYTALANSÁGBÓL VALÓ FELSZABADULÁS

            Minden emberi lénynek szüksége van arra, hogy tartozzon valahová, hogy jelentős legyen és meglehetős biztonságot élvezzen.

Az én-központú élet alapvetően, természeténél fogva bizonytalan. Nem lehet meg benne a valahova tartozás érzése, mert az élet bezárul önmagába. Hiányzik a fontosság,   mert   az  én   a   maga   kis   világának  középpontja . Nincs biztonság, mert nagyon sok külső hatást az énre nézve veszélyesnek értelmezünk, mivel az én nagyon sok szeretetet kap teljesen rend-szertelenül. Amikor azonban az én felszabadul arra, hogy a szeretet csatornája legyen, lehetővé válnak az őszinte és értelmes kapcsolatok először Istennel, aztán más emberekkel.

Nemrég mondta valaki egyik barátomról: "Úgy tűnik, hogy mindig nagyon biztonságos kapcsolata van Istennel." Az én igazi szerepében, a maga feladatát végezve, utat nyit arra, hogy ezt Isten minden gyermeke megtapasztalja.

"Mert Ő, Maga Isten, mondta: Semmiképpen nem hagylak el, nem adlak fel, nem hagylak támogatás nélkül. Nem, nem, semmilyen mértékben sem hagylak segítség nélkül, nem pártolok el tőled, nem hagylak cserben, nem lazítom szorításomat rajtad. Biztosan nem!" (Zsidók 13:5. az Amplified angol fordítás szerint)

Az én így valódi fontosságot kap, mert tudja, hogy van mit adnia. Nagyon gyakran úgy érezzük, hogy kis értékű és nem valószínű, hogy megbecsülésre talál az, amit Istennek vagy másoknak adni tudunk. Ezért vagy nem adunk semmit, vagy úgy adunk, hogy nem várunk választ, illetve nem vagyunk nyitottak rá.

Most azonban felfedezzük, hogy fontosak vagyunk Istennek. "Áron vétettünk meg." Amit mi imádásban, szeretetben és közösségben felajánlunk Neki, az értékes a szemében és Ő túláradóan válaszol rá.

SZABADSÁG ARRA, HOGY ÖNMAGUNK LEGYÜNK

            Egy estén, miután erről a témáról beszéltem, egy bizonyos gyülekezet egyik vezetője azt mondta nekem: "Tom, évek óta most érzem úgy először, hogy mélyet lélegezhetek és lehetek egyszerűen önmagam." Tudod, ő nagyon sokakhoz hasonlóan megpróbált mások vele szemben támasztott elvárásai szerint élni. Tudom, mit kellett átélnie. Valaha én is megpróbáltam egy nyáj sikeres pásztorának képét nyújtani. Ez szörnyen nehéz munka, mert az nem én voltam és bukásra volt ítélve, mert nem volt igaz. Azóta már rájöttem, hogy csak önmagamnak kell lennem, senki és semmi másnak.

Az én megtagadása nem az egyéniség elsüllyesztése, avagy megtagadása, hanem valójában az igazi egyéniség lehetőségeinek helyreállítása. Már idéztük a Galata 2:20-at. Hadd fogalmazzam át egy kicsit, hogy kifejezzem, hitem szerint mit akart az apostol mondani: "Én, az énközpontú, megfeszíttettem Krisztussal. Mindazáltal én, az egyén, élek; azonban nem az énközpontú én, hanem Krisztus él bennem, az egyénben."

            

Hadd mutassak meg valami nagyon szépet a Kolossé 3:4-ben! A szó szerinti fordítás a következőképp hangzik:

"Valahányszor Krisztus, a mi Életünk megnyilvánul, akkor ti is meg­nyil­vá­nul­tok Vele együtt dicsőségben."

A szövegösszefüggés szerint a megnyilvánulás elsősorban Jézus második eljövetelére vonatkozik, de valami közelebbit is jelent. Azt, hogy amikor Krisztus megnyilvánul az életünkben, akkor mi is (valódi személyünk) megnyilvánulunk Vele együtt. Ő valójában meg sem tud nyilvánulni bennünk, ha mi nem vagyunk hajlandók valódi önmagunkat mutatni. Krisztus csak úgy látszhat bennem, ha én kész vagyok engedni, hogy az én valódi énem is látsszon. Ha a valódi énnek így kell látszania, akkor folyamatosan fogyniuk kell azoknak a rejtett területeknek, amelyeket egymás elől eltakarunk.

Ez nem jelenti azt, hogy életünk minden részletét meg kell osztanunk mindenkivel a gyülekezetünkben vagy közösségünkben. A szív magatartása fontos, hogy nem tartjuk fenn és nem építjük a gyenge területeinket eltakaró falakat.

            

Minden adott helyzetben a szeretetnek és a bölcsességnek kell meghatároznia, hogy mennyit adunk magunkból. Más szóval, olyan szintig nyitjuk meg magunkat, ami­lyen szinten az emberek reagálni tudnak dolgainkra anélkül, hogy ve­szé­lyez­tet­ve éreznék magukat. Megrázó, sőt romboló élmény lehet valakinek, ha olyan mé­lyen nyílunk meg valaki előtt, amire nincs felkészülve.

Az viszont valami más, amikor egyszerűen, őszintén önmagunk vagyunk. Az a csodálatos, hogy amikor felbátorodunk arra, hogy csak önmagunk legyünk, mindig valami sokkal szebb kerül napfényre, mint az a kép, amit mutatni próbáltunk korábban! Még ennél is csodálatosabb az, hogy ha mi felfedjük magunkat, ezt Ő mindig azzal jutalmazza, hogy velünk együtt Önmagát is felfedi!

            

Nagy szabadulást tapasztalunk a keresztényeknél gyakori, bizonyos helytelen viselkedésekből is. Az egyik a hamis alázat, ami képtelen természetesen, kedvesen elfogadni a dicséretet, vagy bókot. Az alázat egész területén nagy felszabadulást fedeztem fel önmagamnál. Egykor nagyon igyekeztem alázatos lenni, amíg rá nem jöttem, hogy elég büszke kezdek lenni alázatosságomra. (Nagyon megalázó felismerés az, hogy büszke vagy az alázatosságodra!) Hálás szívvel engedtem el mindezt. Felismertem, hogy Istent sokkal jobban foglalkoztatja a kevélység veszélye, mint engem. Sőt, Ő sokkal előbb felfedezi azt bennem, mint én és ha szükségem van rá, pusztító hatékonysággal tudja kilyukasztani kevélységem léggömbjét, hogy rendes méretemre menjek össze. Mivel Ő valóban a Jó Pásztor, Rábízhatom ezt és életem más, hasonló területeit.

Amikor szabadok vagyunk arra, hogy önmagunk legyünk, hitelessé válunk és mivel hitelesek vagyunk, megbízhatók, azaz szavahihetők is leszünk. Sose félj megmutatni erősségeid mellett gyengeségeidet és sikereid mellett bukásaidat is! Évekkel ezelőtt egy anglikán hölgy mondott nekem valamit, ami tovább formálta szolgálatomat. Azt mondta: "Ön nagyon sokat segített nekünk, mert azonosulni tudunk az ön gyengeségeivel." Az emberek nem erősségeinkkel azonosulnak. Talán csodálják győzelmeinket, de nem tudnak azonosulni velük. Bukásainkkal azonosulni tudnak; és ha ezekből a bukásokból tanultunk meg Istenben valamit, akkor élő igazságot adhatunk az embereknek.