Oretha
Rooker a texasi Blue Ridge-ben született, és egy kis farmerközösségben nõtt fel
a Sherman város melletti White Moundban, ahol apja gyapotot és kukoricát
termesztett, és ebbõl viszonylagos jólétet tudott biztosítani felesége és
egyetlen leánya részére. A család elõször baptista, majd metodista imaházba
járt, ez utóbbi volt Oretha megtérésének színhelye. Szülei is hitre jutottak
eközben, de apja inkább pünkösdi gyülekezethez kívánt csatlakozni, mivel az
ottani igehirdetést hitelesebbnek tartotta. Így jutottak el a közeli Tom Bean
nevû helyen zajló istentiszteletekre 1938 nyarán, ahová éppen akkor érkezett egy
fiatal, megnyerõ, és Isten tüzével prédikáló pásztor – a neve Kenneth E. Hagin
volt…
Oretha elsõ látásra vonzalmat érzett iránta, de megismerkedésük után
Hagin is félreérthetetlen tanújelét adta érdeklõdésének. Szinte azonnal
találkozni kezdtek (persze a család jelenlétében), és ezeket az alkalmakat
hamarosan jegyesség követte, házasságkötésükre is viszonylag rövid idõn belül,
1938. november 25-én sor került. A võlegény még az esküvõ elõtt közölte
Orethával, hogy minden földi lény közül õt szereti a legjobban – viszont az
Urat, a Megváltó Jézust még nálánál is jobban szereti, Õ az elsõ számára, ezért
„ha az Úr azt mondaná, menjek Afrikába vagy Indiába szolgálni, azt is
megtenném” – mondta, vagyis menyasszonya értésére adta, hogy az Úr akarata lesz
számára a legfontosabb egész élete folyamán. Oretha nem is kifogásolta ezt, s a
maga részérõl szintén elkötelezte magát Isten feltétlen szolgálatára. (Hagin
idõskorában a házasságról szólva megjegyzi, hogy fontos ilyen és más lényeges
kérdéseket tisztázni házasságkötés elõtt. Ugyanis éppen elég szenvedõ pásztort
látott élete során, akiket feleségük állandóan vádolt amiatt, hogy Istent
követték, és az elhívásukban jártak.
Voltak, akik házastársuk nyomására
felhagytak a szolgálatukkal, és ezután tönkrement az életük – semmivel sem
lettek sikeresebbek a civil életben, mert engedetlenek voltak Isten rájuk
vonatkozó eredeti tervét illetõen. Ezért, mint mondja, a leendõ férjnek és
feleségnek idõben tisztázni kell, mi lesz a közös életcéljuk, milyen
értékrendet vallanak, és ha a leglényegesebb kérdésekben nincsenek egy
hullámhosszon, nem szabad összekötni az életüket…) Hagin felesége maga is
beszél errõl a döntésükrõl könyvében, amelyet 1991-ben írt (címe: The Price
Is Not Greater Than God’s Grace – szabad fordításban: Isten kegyelme
nagyobb, mint lemondásaink mértéke). Megemlékezik arról, hogy fiatal lányként
azt szokta mondani, semmiképpen sem szeretne prédikátor felesége lenni. És
ezután hozzáteszi: „Soha ne mondjátok, mit nem szeretnétek tenni Istenért.
Ugyanis a dolog vége az lesz, hogy pontosan azt fogjátok majd csinálni!” Oretha
menyasszonyként már felmérhette, hogy mit kell vállalnia: az addiginál jóval
szerényebb életszínvonalat; sok váratlan helyzetet, eseményt; sok ember
terheinek, gondjainak hordozását; ismeretlen helyekre való költözéseket; és
mindennek tetejébe a férjérõl való lemondást – rengeteg alkalommal (például
szolgálatok elõtt, alatt és után) – olyankor is, amikor a legjobban igényelné a
jelenlétét, a vele való közösséget…
Ami
az ideiglenes életszínvonal-hanyatlást illeti, Kenneth és Oretha Hagin egyaránt
felelevenítik azt a jellemzõ – és késõbb már komikusnak tartott – esetet,
amikor házasságkötésük másnapján bementek a városba azzal a céllal, hogy
egyetlen tízcentesükön két darab csokit vegyenek. „Mert – ahogy Hagin
ironikusan megjegyzi – le akartam szállni a mélypontra, ahonnan már csak
feljebb lehetett jutni…” Így is lett: anyagi életük sokéves küzdelemmel, de
fokozatosan révbe jutott. A harmincas évek végén természetesen még nem volt az
Egyházban igei tanítás az anyagi áldásról, Isten ellátásáról, a bõvelkedésrõl.
Hagin a maga bibliatanulmányozásai alapján értette meg, hogy Isten gondoskodni
akar gyermekei anyagi szükségeirõl, és le akarja venni róluk a megélhetés
terheit. Ifjabb Kenneth Hagin ezzel kapcsolatban elmondja, hogy apja már akkor
hirdette Isten gondviselését anyagi területen, amikor még ütött-kopott autója
is felmondta a szolgálatot, és buszokon zötykölõdve jutott el szolgálati
célállomásaira. Ez idõ tájt kopottan és nélkülözve élte napjait, és minden
számla kifizetését imameghallgatásnak vehette… Valóban nem arra nézett, ami a
szeme elõtt volt. Oretha beszámolója szerint egyébként Kenneth Hagint már
pályakezdésekor „két lábon járó Bibliának” titulálták a környezetében.
