A 20. század közepén elindult karizmatikus mozgalomban központi szerepet töltenek be Pál apostolnak az elsõ korinthoszi levél 12. és 14. fejezetében leírt szavai. Az egyháztörténelem sötét évszázadai után, amikor sajnos – Pál figyelmeztetése ellenére – nagy tömegek voltak tudatlanok a szellemi dolgokkal kapcsolatban, a karizmák újrafelfedezése elementáris vonzerõt gyakorolt szinte minden felekezet keresztényeire. Karizmatikus csoportok, imaközösségek, bibliatanulmányozó körök alakultak, amelyeket aztán rövid idõn belül – fõleg a tradíciókhoz ragaszkodó hivatalos egyházvezetés merevsége miatt – új, független karizmatikus gyülekezetek létrejötte és gombamód való elszaporodása követett. Ma ez a pünkösdi-karizmatikusnak nevezett irányzat képezi a kereszténység egyik legnépesebb és kétségkívül leggyorsabban növekvõ szegmensét.
Pál
apostol azt mondja: „A Szellem megnyilvánulásaiban pedig
mindenki azért részesül, hogy használjon vele. …mindezeket azonban az egy és
ugyanazon Szellem mûködteti, úgy osztva szét a sajátját, ahogyan akarja.” (1Kor
12:7, 11)
A
karizmákat tehát nem olyasfajta természetfölötti adományként fogja fel,
amelyeket egy hívõ szabadon, a maga belátása szerint használhat és mûködtethet,
amikor csak akar. A karizmákon a Biblia szerint azt kell értenünk, amikor Isten
Szelleme az õ isteni, szuverén akarata, döntése értelmében a hívõn keresztül megnyilvánul.
A
megnyilvánulás (phanerószisz) a görög gondolkodás szerint egy belsõ,
rejtett vagy láthatatlan, de valóságosan létezõ jelleg, tulajdonság, tényezõ
megmutatkozását, nyilvánosságra jöttét fejezi ki. A megnyilvánulásnak ily módon
meggyõzõ ereje és célja van. A hívõbõl elõtörõ, megmutatkozó természetfölötti
azt igazolja, hogy akik Jézust befogadták, valóban Isten fiaivá,
természetfölötti lényeké lettek, és bár ez az élet legtöbb vonatkozásában még
nem lett nyilvánvalóvá (lásd 1Jn 3:2), idõnként a Szent Szellem akarata szerint
mégis nyilvánvalóvá válik, mert Õ azért jött, hogy a Fiút dicsõítse.
A
karizmák tehát a Fiút, Jézus Krisztust dicsõítik, õt jelentik ki Úrként, és
rámutatnak, hogy az õ uralma minket, cserépedényeket is képes fölmagasztalni,
és Isten dolgainak végzésére alkalmassá tenni.
A
karizmákat rendszerint három nagy csoportba osztják:
1.
Kijelentés ajándékai – ezek feltárnak, megmutatnak valamit, kijelentik,
napvilágra hozzák a láthatatlant. Ide tartozik a tudás (ismeret) szava, a
bölcsesség szava és a szellemek megkülönböztetésének karizmája.
A
tudás (ismeret) szava
Isten mindentudásából merít tényeket, információkat, és azokat látomás, álom,
belsõ hang vagy prófétálás által hozza a hívõ, illetve környezete tudomására.
Mûködésére jó példa, ahogy Jézus rendszeresen látta, mi van az emberek
szívében. Betekintést ad olyan múltbeli vagy jelenlegi tényekbe, amelyekrõl
természetes szinten nincs tudomásunk. A bölcsesség szava a nehéz
szituációból való kimenekedést segíti azáltal, hogy a hívõ Isten bölcsességébõl
merít: vagy olyan ötlete támad, vagy olyat talál mondani, amivel „kivágja
magát”. Ez mûködött például Jézusnál, amikor az adófizetésrõl faggatták, és azt
válaszolta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és
Istennek, ami az Istené.” (lásd Mt 22:15–22) Ez az ajándék betekintést
adhat Isten terveibe, azaz a jövõbe is.
A
szellemek megkülönböztetése a láthatatlan szellemvilágba ad bepillantást:
segítségével egy hívõ el tudja dönteni, hogy az adott helyzetben Isten Szelleme
vagy démonok mûködnek-e. Pálnál erõteljesen mûködött ez például a filippi
jövendõmondó lány esetében.
2.
Erõ ajándékai – ezek végrehajtanak, megtesznek dolgokat, megcselekszik Isten
akaratát. Olyan karizmák tartoznak ide, mint a hit ajándéka, amikor a
hívõben Isten hite nyilvánul meg (Mk 11:22); maga a Szent Szellem hisz rajta
keresztül. Az erõk mûködése eredményeképpen Isten természetfölötti
dolgai, a csodák valósulnak meg a hívõn keresztül, míg a gyógyítások
ajándékain keresztül Isten az emberi testet állítja helyre, gyógyítja meg.
Mindhárom karizma rendszeresen mûködött mind Jézus, mind az apostolok életében.
3.
beszéd ajándékai vagy más néven inspirációs ajándékok. Ezek a karizmák – mint a
név is mutatja – a beszéd, a prédikálás szolgálatával állnak kapcsolatban. Ide
tartozik a prófétálás, amely nem feltétlenül a jövõ megmondását, hanem Isten és
emberek elõtt való szólást, azaz a prédikálás karizmáját jelenti, ami
persze nem zárja ki a jövõre vonatkozó isteni üzenetek átadását. A nyelveken
szólás egyik formája az imaéletre, az Istennel való kommunikációra
vonatkozik (lásd 1Kor 14:4: „aki nyelveken szól, az önmagát
építi”), de szólhat a gyülekezethez is, ebben az esetben azonban mindig
kell egy magyarázó is. A nyelvek magyarázásának karizmája nem az
ismeretlen nyelven átadott üzenet szó szerinti fordítását jelenti, hanem
interpretációt, amely ugyanolyan ihletett módon zajlik. Több szerzõ, mint
például Kenneth Hagin is rámutat, hogy az utóbbi két karizma együtt
gyakorlatilag az elsõt, a prófétálás karizmáját „teszi ki”.
A
prófétálás karizmájáról Pál kiemeli, hogy a gyülekezet építése és a
nyilvános összejövetelek szempontjából ennek van a legnagyobb jelentõsége. Az
egyéni épülés szempontjából viszont a nyelveken szóláson van a legnagyobb
hangsúly, hiszen azt a Szent Szellemben való alámerítkezés jeleként Isten
minden újjászületett hívõnek meg akarja adni.
Érdemes
még megjegyezni, hogy bár a karizmákat a Szellem úgy osztogatja, ahogy akarja,
a tapasztalat és a Biblia is azt mutatja, hogy egyes hívõkön bizonyos karizmák
rendszeresen, szinte kiszámíthatóan meg szoktak nyilvánulni. Ilyenkor mondjuk
azt, hogy nekik „megvan” ez vagy az a karizma.
További fontos megjegyzés, hogy az itt található kilenc karizma
korántsem a teljes lista. A fejezet végén a 28. vers említ még két karizmát: az
irányítás és a segítségnyújtás karizmáját, a Rómaiakhoz írt levél 12.
fejezetének 6–8. verseiben pedig látjuk még a tanítás, a diakónia, a buzdító,
az adakozó, az elöljáró, valamint az irgalmas, elsõsorban a szolgálattal, a
hívõk Krisztus testében elfoglalt szerepével kapcsolatos karizmákat. Úgy tûnik
egyébként, hogy a karizmák listája még ezzel sem teljes.
