Spurgeon: A tönkrementekről

Az emberek sorsáról csak a halál után mondhatunk a valósághoz közelálló véle­ményt. Sorsunk nem áll, hanem forog. Aki ma hintón jár, holnap már a kocsi új gazdá­jának lehet a szolgája. Aki tegnap gazdag volt, holnap újból kezdheti elölről. Száz év sem kell ahhoz, hogy mindnyájan kopaszok és szegények legyünk, s ki tudja, mennyi minden érhet még addig minket. Tekintve, hogy egyszer mi is kerülhetünk kívülre, vi­gyázzunk, ha a piszkos vizet kiöntjük az ab­lakon. „Amilyen mértékkel mérünk, olyan mértékkel mérnek nekünk is" (Mt 7,2) - ezért ügyeljünk arra, hogy a bajbajutottakkal megértően bánjunk.

Az emberi természet egyik tulajdonságá­ra sem haragszom annyira, mint arra, ame­lyet az emberek akkor tanúsítanak, amikor egyik társuk leesik a szerencse létrájáról. „Le vele" - kiáltják ilyenkor -, „sose volt jó semmire!"
Egy kutya sem falja fel a másikat, de az emberek elpusztítják egymást, mint a kan­nibálok s emellett e tettükkel még dicsek­szenek is. Ezrek vannak a világon, akik ha egy kereskedő bajba jut, rászállnak mint a saskeselyű a dögre, s lerágják azt ami még megmaradt. Igaz a közmondás: „Ahol a dög, odagyűlnek a saskeselyűk" (Mt 24,28). Ahe­lyett, hogy a segítségére lennének e sze­génynek, durván bánnak vele, mert azt ki­áltják: „Úgy kell neki!"
Az egész világ csak üt a szerencsétlenül jártakon. Ha valaki tönkrement, mindenki az ostorát pattogtatja. Ha kidőlt egy fa, min­denki szalad és hozza a fejszéjét. Ha ég egy ház, a szomszédok melegszenek a tűznél. Ha valakinek az üzlete rosszul megy, barátai el­hidegülnek s ha véletlenül az úttesten támo­lyog, kocsijukkal átgázolnak rajta. Ha vala­ki lecsúszott, akkor így kiált az önzés: „Le­gyen gondunk rá, hogy lent maradjon, mert így több hely marad nekünk!"

Ε szomorú sorsban még súlyosabb az, hogyha valakit egyszer letaszítottak - ne­hogy az újból talpra álljon -, lábbal a nyaká­ra hágnak. Nem kellemes hallani, hogy bo­londok voltunk, mert legalább ötvenféle mód kínálkozott a súlyos helyzetből való kikászá- lódásra, de nem volt annyi eszünk, hogy a sokból egyet is felismerjünk. - „Nem kellett volna a játékot elveszíteni" - mondják. Még Szántó János is észreveszi, ha valaki rosszul lép a sakktáblán.
„Jobban kellett volna vigyázni az er­szényre a vásári sokadalomban!" - ezt min­denki tudja, de senki sem ajánlkozik, hogy az elveszett tallér helyett másikat adjon.
„Kár volt oly messzire menni a tó jegén!" Ez igaz, de a fuldokló életét ez már nem menti meg! Foszlott kabáton könnyű lyukat hasí­tani, de az éhező családnak a jó tanács rossz táplálék. Ha tanácsot adok, de fukar a szívem, Olyan kert ez, amelyben csupán a gaz terem!
Adj kölcsön egy kis zsineget, hogy az el­szakadt kötelet összekössem és csak azután ócsárold ócska szerszámom, ha már hazaér­tem. Adj vén lovamnak egy kis abrakot és azután nógasd sebesebb futásra. Légy rész­véttel irántam és én hálás leszek érte, de emellett ne felejts el a zsebedbe is nyúlni, mert különben minden részvéteddel felesle­gesen állsz mellettem.

Akik az élet útján lefelé csúsznak, mie­lőtt a hegy lábához érnek, Júdással találkoz­nak. Akiket szükség idején segítettünk, megfeledkeznek tartozásukról, vagy hálát­lansággal fizetnek. A fiatal hajtás az öreg törzs nedvét szívja ki. A fiatal csikó anyja tejét szívja és utána megrugdossa. Egy régi közmondás azt mondja: „Úszni tanítottalak és most azt szeretnéd, ha már megfullad­nék". Ez gyakran így van az életben. A ku­tya a farkát csóválja addig, míg a csontot meg nem kapta, azután harap, ha a köze­lébe mész. A már megevett kenyeret gyor­san elfelejtjük és hamar megvetjük azt a ke­zet, amely azt adta. A gyertya másoknak vi­lágít és önmagát emészti fel! Semmit sem felejtenek el az emberek olyan hamar, mint a jót, amit mástól kaptak. Mindenki önma­gának a legközelebbi felebarátja, ez a világ aranyszabálya. A róka saját bőréről gondos­kodik és egyáltalán nem szándéka a farkát elveszíteni barátja kedvéért.

A nemes jellem mindig a gyengébbnek fogja pártját, de a nemes jellemek nem sza­ladgálnak az utcán, ritkák, mint a sasok. Szarkát, vércsét és héját sokszor látunk, de sast néha egész életünkben egyszer sem. Hallottunk-e már arról, hogy a varjúk, mie­lőtt megették a döglött bárányt, károgásuk- kal gyászbeszédet tartottak? Ez csodálato­san egyezik azzal az eljárással, amikor a szomszédok így sopánkodnak: „Milyen bor­zasztó! Hogy történt? Milyen nagy szeren­csétlenség!" - Utána pedig nekiesnek a pré­dának és sietnek, nehogy ne jusson nekik. A legtöbb ember annak kínálja fel a segítsé­gét, akinek nincs szüksége rá. Minden ván­dor oda hajít követ, ahol már egy rakás van. Minden szakács ért a kövér disznó sütésé­hez, de a soványát megégeti.
"Amíg jól megy a sorsod, száz barátod van - ha borul fölötted, mindegyik elillan!"
Kedvező szél esetén mindenki segít. Míg rotyog a fazék, virágzik a barátság. De nem terem hízelgő a nyomor viskójában és az el­hervadt rózsa nem talál vevőt. Minden szomszéd, ha gazdag vagy, rokonának vall, de a szegényt még a saját testvére sem is­meri. A földesúr suttogását megértik fél ki­lométerről, de Nyomor özvegyének a kérése a kerítésen túl már nem hallható. Az embe­rek szívesen öntenek vizet a tele hordóba és rendeznek ünnepi lakomát azoknak, akik nem éhesek, azért, hogy ugyanolyan jót, sőt még jobbat kapjanak viszonzásul (vö. Lk 14,12-14). Ha van már libád, akkor kapsz még egyet ajándékba. Ha van lovad, akkor kapsz kölcsön egyet, ha kell. Biztosan kap kölcsön árpát az, akinél a csűr tele van búzával. De ki kölcsönöz annak, akinek semmije sincs?

Legfeljebb az a régimódi jó lélek, aki még hisz a Bibliában, szereti Urát és Igéje sze­rint cselekszik: „Adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván" (Lk 6,34).
Sokszor láttam, hogy „előkelő emberek" jó barátságban voltak bukófélben levő keres­kedővel, mert csontjain reméltek még vala- . mi rágni valót. A szegény „madarat" az ügy­védek és az uzsorások először szárnyaikkal betakarják, aztán csőrükkel megkopasztják. Ha ezek az emberek feltűnően nyájasak és tele vannak részvéttel, akkor legfőbb ideje annak, hogy a szegény embert ez óvatosság­ra intse. Nem jó jel, ha a róka besétál a tyúkólba s ezekkel az udvarias szavakkal köszön: „Ragyogóan szép jó reggelt kívánok, szeretetteljes barátnőim!"
Azonban a tönkrement embernek nem kell kétségbeesnie, mert él az Isten és Ő az elhagyottak barátja. Ha nincs senki, aki az elesetteknek kezet nyújtson, nem késik az Úr és segítségül lesz azoknak, akik Benne bíznak. Az istenfélő tűzbe kerülhet, de nem ég meg. Reményét elöntheti az ár, de nem fullad meg. Mindig új erőre kap. Ha a domb meredek, szíve annál erősebb s azon a pon­ton is túljut, amelyen mások összeesnek és meghalnak.
Amíg élünk, reméljünk! Ha a szerencse lováról leestél, ne maradj fekve az árokban! Kelj fel ismét, jó öreg barátom és próbáld meg újra a szerencsédet - üzeni neked Szántó János. Jónást a tengerbe dobták mégis visszatért a partra és egyáltalán nem volt kárára e különös vízi út.
Ne felejtsétek el soha, hogy a megpróbál­tatások a legjobb alkalmak arra, hogy Isten­ben bízzunk. Az erőtlen hit csak a szélcsend­ben nem süllyed el - az erős hit, mint az életmentő csónak, biztonságot nyújt a vihar­ban is. Mit ér a hitünk, ha nem bírja ki a megpróbáltatásokat? Ha nem tudunk hinni Istenben, amikor a sors próbái közt szüksé­günk van rá, akkor hitünk erőtlen! A tolvaj­nak addig hiszünk, amíg látjuk. így va­gyunk Istennel is? Nem! Jó az Úr és kegyel­mes, mert megjelenik idejében az övéinek. Ezért dicsérjük szent nevét!