Spurgeon: A reménykedőkről 2.

Aki azt várja, hogy megkapja a felét an­nak, amit keresett, a negyedrészét annak, ami őt megilleti és semmit sem remél abból, amit kölcsönadott, az körülbelül jól számít. De aki azt hiszi, hogy a holdból arany hull a lába elé, az a legnagyobb bolond a világon. Maradjon reményünk az ész korlátain és az öreg Biblia ígéretein belül. A remény biztos horgonyba kapaszkodik, ha a horgony olyan alapot talált, ami őt is tartja. A remény alap nélkül olyan, mint hordó fenék nélkül, ló fej nélkül, liba törzs nélkül, cipő talp nélkül és kés penge nélkül. Ki más, mint Együgyű Si­mon kezdi házát a tetőnél építeni, pedig elő­ször az alapot kell lerakni.

Ha egy ember lehetetlenséget remél, an­nak reménye nem reménység, hanem nyil­vánvaló ostobaság, mert aratásra vár anél­kül, hogy vetett volna. Az ilyen remény csak beszéd alap nélkül. Hasonló a lidércfényhez, amely a vándort a mocsárba csalja.
Nézzétek csak Szegény Vilmost a sze­gényházban! Állandóan arról beszél, hogy ő egy nagy birtok tulajdonosa s a birtokából cselvetéssel távolították el. Akitől a birtokot örökölte, Földi vagy Földes - vagy valami ehhez hasonló nevű egyén annyi pénzt hagyott hátra, hogy az egész Nemzeti Ban­kot meg lehetne vele vásárolni. Egy szép nap meg is kapja a pénzét. Emiatt Szegény Vilmos - egy ilyen nagy úr, mint ő! -, a sze­gényházi posztot nem tartja magához méltó­nak. Nekem is ígért - ha megkapja az örök­séget egy- vagy két ezret a pénzéből, mire én már légvárakat építhetek és seprőnyélen lovagolhatok. Szegény éhenkórász, légvára­kat épít, mint sokan mások s a végén csak piszkos körmét mutogatja, mert egyéb va­gyona nincs.

A levegőt könnyű szántani, de nincs is sok haszon belőle. Az a munkás, aki többet akar, mint amit két kezével kereshet, azt hi­szi, hogy kajszibarackot szedhet vadalmafá­ról. Aki rendetlen, lusta leányt vesz felesé­gül és azt hiszi, hogy a felesége jó háziasszony lesz, az ugyanígy vehet libát fejős te­hén helyett. Aki fiait kocsmába viszi és ren­des embereket akar nevelni belőlük, hason­lít arra az asszonyra, aki a kávéskannát a nyílt tűzre teszi és azt gondolja, hogy az tiszta, fényes marad, mint az arany.
Nem ura öt érzékének az az ember, aki rossz malátából jó sört remél, vagy ha rossz példa után jól nevelt családra számít. Re­mélni mindig szabad, amíg a szívünk bele nem szakad, de ha fiainkat a kéménybe küldjük, azok - minden reményünk ellenére -, kormosán jönnek vissza. Ha gyermeked hazudni tanítod, hiába várod, hogy becsüle­tes ember legyen belőle. Inkább zárj egy da­razsat kátrányos hordóba és várj, míg az ott mézet gyűjt. Gyermekeink csak akkor lesz­nek rendesek, ha mi is rendesek vagyunk.

Ami a túlvilágot illeti, kár hogy a beszéd­ben nem vagyunk néha óvatosabbak. Példá­ul ha egy részeg meghal, az egyik vagy má­sik barátja azt mondja: „Remélem, hogy a mennyországban van!" Szép, hogy az illető azt gondolja róla, de ilyen esetben ebben re­ménykedni súlyos hiba. Egyes ember a po­kol felé néz és azt reméli, hogy a mennyor­szágba jut. Miért nem mennek ezek az em­berek a vízbe, mint a libák, abban a hiszemben, hogy ők szárazak maradnak? A menny­bejutás reménye komoly dolog, de ennek Is­ten ígéretére kell támaszkodnia. Egy ember ugyanannyi joggal remélhetné - az Úr Jézus tanítása szerint -, hogy szőlőt szedhet a boj­torjánbokorról, vagy fügét a tövisbokorról (Lk 6,44), ha az örökkévaló boldogságban re­ménykedik egy bűnös élet után.
Csak egy szikla van, amelyre jó reménnyel építhetünk, és ez egyedül az Úr Jézus. Szántó János erre épít és nem fél, hogy csalódik, mert ez olyan biztos alap, amelyet sem élet, sem halál meg nem rendít.
Nem akarok a prédikátorok dolgába avatkozni, de záradékul arra figyelmeztetek mindenkit, hogy a hiú ábránd olyan létra, amely nyakát töri annak, aki arra felmá­szik. Akinek tehát drága az élete, ne próbál­kozzék meg vele.