Miközben az évezredek során új és újabb társadalmi rendszerek váltották egymást, és gyökeresen megváltoztak az életkörülmények, teljesen átformálódtak a városok, a házak, más lett az étkezés, a divat, sőt évszázadok során az adott területen élő népek is kicserélődtek, ezzel szemben az év jellegzetes ünnepei korokon, népeken és társadalmi formákon átívelő különös állandóságot mutatnak. Így van ez a húsvéti szokásokkal is.
Ismeretes, hogy a pogány germánok isteneik tiszteletére ilyenkor, a tavasz kezdetén nagy tüzeket gyújtottak, hogy elégessék a tél, a sötétség, a pusztulás gonosz szellemeit és így biztosítsanak termékenységet földjeiknek. Ebből például úgy lett ma is élő egyházi gyakorlat, hogy amikor Szent Bonifác a németek VIII. századi térítő apostola nem tudta rábírni a germánokat e szokás elhagyására, akkor egyházi magyarázat kíséretében a pogány rítust mint nagyszombati tűzszentelést beemelte a húsvéti katolikus liturgiába.
Az avatatlan szemlélőnek ezért úgy tűnhet, hogy a húsvéti disznócsülök, a piros tojás és a locsolkodás is szorosan kapcsolódik Jézus Krisztus feltámadásához, és vele teljesen egy ünnepet alkot. Itt azonban két különböző dologról van szó. Egyrészt egy nyilvánvalóan keresztény ünnepről, másrészt egy minden elemében pogány tavaszünnepről, amelynek lényegi, központi részét a kereszténységgel élesen szemben álló mágikus eljárások és pogány hiedelmek alkotják.
Számos európai nyelvben már az ünnep neve is árulkodó (mint például a német Ostern vagy az angol Easter), melyek a felkelő nap és tavasz germán istennőjének Eostrének a nevét őrzik. Még beszédesebbek a húsvéthoz kapcsolódó szokások, amelyek már az ünnepet megelőző úgynevezett nagyhéten megkezdődnek. A tavaszünnep üzenetének megfelelően a rítusok, a jelképes cselekedetek és tárgyak kezdettől fogva az életet, a termékenységet, a szaporodást voltak hivatottak szolgálni.
Az ősi pogány felfogás a víznek különös varázserőt tulajdonít a tavasz kezdetekor, a természet újjászületése idején. Nagypéntekre virradóan ezért vonultak az asszonyok a falvakból a közeli patakhoz vagy folyóhoz, hogy megszabaduljanak minden bajtól, betegségtől és a hiedelem szerint egészségesek, szépek legyenek. Sőt edényeikben az otthon maradottak számára is vittek a mágikus erejűnek vélt vízből, hogy az ünnepek alatt ezzel mosakodjanak. Mezőkövesd hagyománya, hogy a házat nagypénteken még napkelte előtt a Kánya-patakról hozott vízzel locsolták körül a gonosz szellemek megfékezésére. Ugyanezt húsvét hajnalán – de ekkor már szenteltvízzel – megismételték.
A húsvét hétfői locsolkodás a néprajz egyértelmű tanúsága szerint a termékenységvarázslás egyik klasszikus formája. A férfiak ugyanis azért öntözték meg az asszonyokat, lányokat a varázslatos erejűnek tartott vízzel, és azért loccsantották tudatosan a nők szoknyája alá, hogy így biztosítsanak számukra termékenységet és egészséget. A szokás alkalmazkodóképességét mutatja, hogy amikor a vödrös-csebres változata a falusi életmód gyökeres átalakulása miatt kiszorult, kölnivizes formát vett föl – így mentve át magát újabb korokra. A locsolkodást – pogány jellege miatt – a XVII. századi protestáns zsinatok még tiltották, később azonban köreikben is újra elfogadott húsvéti szokássá vált.
S mire szolgált a piros tojás, hímes tojás, amit a megöntözött nők adtak locsolóiknak? Ugyanazt mint maga a locsolkodás, csak ezúttal a férfiak szerepére utalva – hiszen a tojás ősi pogány termékenységszimbólum. Színezése, díszítése is mágikus erejét volt hivatott növelni. Éppúgy megvolt a színek jelentése, mint a mintáké. Eszerint a domináns szerepet játszó piros a vér, az élet szimbólumaként szerepelt, s egyben védelmet is tulajdonítottak neki. Egy mágikus elv szerint ugyanis a “piros elűzi a pirosat”, tehát véd a tűztől, sebesüléstől, betegségtől. A hímes tojások díszítményeinek jelentős része – a néprajzkutatások egybehangzó állásfoglalása szerint – rontáselhárító mágikus jelek és totemisztikus rajzok.
Mivel a római egyházban már a IV. századtól szokás a piros tojás templomi beszentelése, ezért számos próbálkozás történt arra vonatkozóan, hogy a tojást Jézus Krisztus szimbólumaként állítsák be. Ha ez valóban így volna, akkor igencsak értetlenül állnánk a húsvéti tojáshoz kapcsolódó többi szokással szemben. Nem értenénk, hogy például Németországban miért jósolták az az évi termést nagypéntek éjszakáján vízbe csurgatott tojás alakjából. És nem értenénk az Európa-szerte ismert tojásösszeütés szokását sem, amelyet már egy 1380-as hazai oklevelünk is említ: ketten addig ütögették egymáshoz a hímes tojásokat, amíg az egyiké el nem törött. A hiedelem szerint annak mutatott a sors szerencsés, hosszú életet, akinek a tojása ép maradt.
A tojás nem Krisztus jelképe, sőt még csak nem is keresztény szimbólum. Annál fontosabb szerepet tölt be a nem keresztény kultúrákban. Nem egy vallás a világegyetem teremtését is egy mitikus tojásból képzeli el levezetni, mint például a hinduk, az egyiptomiak, a föníciaiak vagy a finnek (Kalevala) mítoszai.
A tojást mint az élet, újjászületés, termékenység szimbólumát az ősi egyiptomiak, skandinávok, balkáni népek halottjaik mellé helyezték a sírba. Ásatások során a Kárpát-medencében is tártak fel “tojásos” pogány avar sírokat. A tojás funkcióját egyértelműen jelezte, hogy nem az ételekhez rakták, és csak női sírokban találták meg. Volt, hogy a nő combjai közé tették, máskor csaknem elborították vele az egész testet. Hímes tojás is szerepelt a leletek között.
Szólni kell még a húsvéti nyúlról is, amely szaporasága miatt volt pogány termékenységszimbólum. A nyulat egyébként a Biblia egyértelműen a tisztátalan állatok közé sorolja, így a történelem során csak kevés kísérlet történt arra, hogy egyházi igazolással “szentesítsék” a nyuszi húsvéti szerepét. Habár már a IV. századi híres egyházatya, Szent Jeromos is azt a véleményt képviselte, hogy a nyúl a feltámadás jelképe, mivel évente többször váltja bundáját!
