Érzelmek és meggyőződés
Amellett, hogy sebezhető leszel a bűnnel szemben, ha az érzéseidre támaszkodsz, valószínűleg a keresztény hit alapvető területein is megalkuszol. Ez pedig már katasztrofális következményekkel járhat. Például a Biblia biztosít arról, hogy ha megvalljuk bűneinket, az Úr megbocsát, és megtisztít minket minden hamisságtól. (lásd 1Jn 1:9) Az az isteni ígéret is ott áll a Szentírásban, hogy "amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket". (Zsolt 103:12)
Ilyen garanciák ellenére mégis bűnvallás után gyakran nem érzed, hogy bocsánatot nyertél, nem így van? Valahogy ott lebeg még körülötted a bűntudat, talán mert a vétkezés folyamán valakinek fájdalmat okoztál. Azután egyszer csak Sátán, a nagy hazudozó megkörnyékez a következővel: "Isten nem igazán bocsátott meg, ugye? Végtére is, ha megtette volna, jobban éreznéd magad. Nem, nem - te különösen nagy gonoszságot műveltél, és még nem érdemelted ki Isten bocsánatát." Amikor ezt a dumát hallod, hajlamos lehetsz elhinni.
Csakhogy ez hazugság! Az igazságot Isten Igéje mondja ki, ahogy az alábbi kijelentésben is olvassuk: "Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék. Mond-e Ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy azt ne teljesítené?" (4Móz 23:19) Ha tehát az érzelmeid ellentmondanak Isten azon ígéretének, hogy megbocsátja a bűneidet, ez hazug hang. Ha megfeledkezel erről, és hiszel az érzéseknek, elveszítheted az isteni bűnbocsánat bizonyosságát. Akkor pedig ahelyett, hogy Hozzá fordulnál segítségért - bizony, ezt kellene tenned -, félelmedben inkább elszaladsz Tőle.
Ha már az Úrhoz való közeledésről esik szó, egy másik alapvető keresztény meggyőződésünk, hogy miután a Jézus Krisztusba vetett hit folytán a gyermekei lettünk, Ő mindig közel van hozzánk. A Zsidó levélben ezt olvassuk: "...Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled." (Zsid 13:5) Salamon így ír az Úrról: "Van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél." (Péld 18:24)
Ennek ellenére Isten közelségét illetően talán sokszor arra figyelsz, amit az érzéseid súgnak. Amikor a szellemed tűzben ég, így beszélsz: "Most olyan közel érzem magamhoz az Urat. Egyszerűen tudom, Ő velem van." Amikor viszont jeges szelek fújnak, ezt mondod: "Úgy érzem, Isten valahol nagyon messze jár. Elvesztettem a közelsége melegét, amelyet annyira élveztem!"
Pedig még azok is, akik a legszorosabb kapcsolatban éltek az Úrral, és a legállhatatosabb módon követték Őt, átmentek nehéz időkön, amikor az érzelmeik félrevezethették volna őket. Egy alkalommal Pál apostol ezt írta: "Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok, atyámfiai, a mi nyomorúságunk felől, amely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben voltunk." (2Kor 1:8) Mégis ugyanebben a levélben ezt is írhatta: "Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által." (2Kor 1:5)
Maga Jézus a letartóztatása előtti éjszakán tudta, milyen szenvedés vár rá, és arra kérte az Atyát, hogy távolítsa el tőle ezt a poharat. Tudta, hogy a tanítványai mind elhagyják. Emberi érzelmei valósággal sikítottak, hogy találjon valami leágazást a kereszthez vezető magányos és fájdalmas útról.
Végül azonban szilárdan arra nézett, hogy mi az Atya akarata, nekünk mire van szükségünk. "Mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg!" - mondta Atyjának (Lk 22:42). Utolsó leheletével bizalommal mondta: "Atyám, a te kezedbe teszem le a lelkemet!" (Lk 23:46)
Hasonlóképpen, ha te is Isten igazságára és nem a változékony érzelmeidre támaszkodsz, biztosan tudhatod: az Úr mostantól fogva az egész örökkévalóságon át mindenkor a közeledben lesz.
