Spurgeon: A reménykedőkről 1.

Annak ellenére, hogy mindent tojás egyfor­ma, akad köztük büdös vagy záp. Minden remény rózsaszínű, de sok csak hiú álom. A remények olyanok, mint a nők: mindegyiké­ben van valami angyali, de ennek ellenére sem egyformák. Egy alkalommal a fiam egy csomó madártojást lyukasztott ki és azokat kifújva felfűzte egy zsinórra. Ugyanúgy tet­tem én is a reményeimmel. Engedjétek meg, hogy ezekből a felfűzött reményekből bemu­tassak néhányat, jót vagy rosszat.

A vérmes ember - mint a legtöbb dolog­ban -, reményeiben is hirtelen. Olyan, mint a dobozba zárt bábu, amelyet nem az esze, hanem a rugója mozgat. Ha az ilyen ember kinéz az ablakon, mindig jobb időt jósol, per­sze minden alap nélkül, mert a jó időt csak az ő szeme látja. Igaz, hogy jobb a holdat va­jas zsemlének nézni, mint szép dolgokat ócsárolni és állandóan kuruttyolni, mint egy kétlábú béka. Az ilyen ember jó útitárs éjjel az erdőben, amikor zuhog az eső és fúj a szél, mert a szeme fénylik s a szívében egy meleg tégla van. Ha te vigyázol, hogy el ne tévedjetek, akkor nyugodtan vele mehetsz.

Az ilyen fajta embernek csak az a hibája, hogy már akkor megszámlálja a kiscsibéket, amikor még ki sem keltek a tojásból, eladja a halakat, mielőtt a hálójába kerülnének. Verébtojásaiból - reménye szerint -, rigók, fácánok vagy foglyok kelnek ki. Ha meglátja az első fecskét, már a nyár beköszöntéről be­szél. Ha új üzletet nyit, meg van győződve, hogy jól fog menni, mert alighogy kinyitott, az első öt percben két szomszéd rohant be s az egyik kenyeret kért kölcsön, a másik pe­dig egy tallért váltott fel. Nem hiszi el, hogy „a száj és a pohár pereme között a végzet keze lebeg", hanem minden „talánt" biztosra vesz.
Nos, te jó lélek, ha néha-néha egy kicsit ostoba is vagy, mégis sok dicséretre való van rajtad, mert szívesen gondolok ritka mondá­said egyikére, amely így szól: „Ne beszélj ad­dig a halálról, míg halott nem vagy, de minthogy ez akkor már nem érdekes, jobb, ha az egészet abbahagyod". - Mindebből lát­ható, hogy Szántó Jánoson kívül még sok más furcsa ember van a világon.

Az egyik szomszédom, „Nincstelen" úr, a nagynénje halálára vár, de az öreg néninek olyan szívós a szervezete, mint kilenc macs­kának együttvéve. Viszont köztudott, hogy az öreg nénike halála után kis vagyonát nem az unokaöccsére, hanem beteg macskák és megfagyott kutyák szanatóriumának az alapítására hagyja. Szegény bolond kitart a reménye mellett s ezért mindig lejjebb és lejjebb csúszik és szegényebb lesz, mert míg kinő a füve, addig a lova megdöglik. Aki más halálára vár, az hosszú kötelet húz és aki örökséget hajhász, az sokáig jár mezít­láb. Aki a nagybácsi tehenére számít, annak ne legyen sürgős a tej. Aki a reménységből él, annak szűkös az ebédje. Ha „Nincstelen" úrnak sosem lett volna nagynénje, talán mégis felgyűrte volna az inge ujját és neki­látott volna a munkának. De minthogy azzal biztatták, hogy ő a szerencse szülötte, együ­gyű fajankó lett belőle, aki annyit ér a mun­kában, mint tehén a hajtóvadászaton. Ha valaki Szántó Jánosra örökséget hagy, azt János köszönettel veszi, de arra kéri az ille­tőt, hogy ne mondja meg ezt előre, mert kü­lönben nem lesz képes egyenes barázdát szántani. Inkább hagyjanak rá feleannyit, de ez legyen meglepetés. Még jobb lenne, ha az örökséget egy iskola vagy árvaház kapná, mert így mindkét esetben jó szolgálatot ten­ne az örökhagyó. Szeretném, ha az emberek szerencsevadászat helyett több almafát ül­tetnének. Remények, amelyek a sírból nő­nek, halálos tévedések és ha ezek a tévedé­sek az embert erejének teljes kifejtésében akadályozzák, akkor ezek nem egyebek, mint az ember nyakán lógó akasztófakötelek.

Némely ember reményéből, talán mert április l-jén született, hiányzik az ész és az értelem. Abban reménykedik, hogy arannyal telt korsót talál a kertben, vagy egy olyan hírrel lepik meg, amely szerencsét hoz. Ezek az ostoba emberek, ha valamit a fejükbe vet­tek, ébren is álmodnak róla. Sokáig kell nyitva tartani a szájukat, míg abba sült ga­lamb repül s mégis azt hiszik, hogy egy szép napon - szerencsés véletlen folytán -, eső helyett aranyalmák hullanak az égből s ezek az aranyalmák megmentik őket a nyo­morúságtól. Abban reménykednek, hogy nemsokára saját fogatuk (csikójuk) lesz, de nemsokára olyan helyre kerülnek, ahová nem szoktak fogatok járni. Sokáig kell fü­tyülniük, míg aranyhalak ugranak az ölük­be. Egymillió ember közül talán egynek hull a szerencse az ölébe, de mégis ezren és ez­ren teszik tönkre magukat hiú várakozás­sal.