George kényszeres nagyevő, és ezzel ő is tisztában van. Különösen akkor tudatosul a probléma, amikor reggelenként a mérlegre áll a fürdőszobában. Bár állandóan diétázik - saját bevallása szerint legalábbis -, mégsem képes egy-két kilónál többet leadni.
George egy átlagos napja a következőképpen zajlik: amit a mérlegre állva lát - hogy semmit sem fogyott, sőt gyarapodott is egy kicsit -, az nagyon fölzaklatja. A műszer minden kétséget kizáróan arra emlékezteti, hogy már megint túl sokat eszik. "Rendben - mondja magában -, komolyan kell vennem a diétázást. Ma semmi csalás!" George frusztrált, ám határozott. Mint egy rögbijátékos, aki kész az ellenfélre rontani a meccs elején, föl van töltődve érzelmileg, és készen áll megverekedni az ellenséggel, a kalóriafelesleggel.
Eltökélte, hogy fogyni fog, tehát keveset reggelizik, vagy talán ki is hagyja. Mikor a munkatársai sütivel kínálják, ő elhárítja, és a kávéjára szorítkozik - roppant büszke magára. Azután a barátai invitálják: tartson velük az ebédlőbe, ám George újra nemet mond, és elfogyasztja alacsony kalóriatartalmú ebédjét, amit a felesége csomagolt.
Úgy délután tájban azonban az érzelmek és a kora reggeli eltökéltség megfakulnak. Ráadásul a szűkös reggeli és ebéd után ugyancsak korog a gyomra. Most mintha a mandulás csokiszeletek (George kedvencéről van szó) odakinn az automatában mind kérlelni kezdenék: "Itt vagyunk, George, csak rád várunk! Egyél meg, ó, fogyassz el minket!"
"Farkaséhes vagyok - állapítja meg George magában -, és különben is, ma jól viseltem magam. Közel se ettem annyit ebédre, mint máskor. Egy kis csokiszelet igazán nem árthat. Amellett van benne mandula is, ami tápláló." Még néhány percet eltölt a döntése megindoklásával, majd az automata felé veszi az irányt.
Aznap este George bőséges és egészséges vacsorát tálal magának, majd leparkol a tévé előtt. Az éjjeli hírműsor után, amikor a család már alszik, újra éhség kezdi gyötörni. "Kíváncsi vagyok, milyen rágcsálnivalót találok a konyhában" - morfondírozik. A reggeli érzelmek és elszántság már mind az enyészeté, miközben valami ízletes maradék után kotorászik a hűtőben. A székére huppan az étkezőasztalnál, sült csirkével az egyik kezében, egy zacskó burgonyaszirommal a másikban, és az órájára mered: "Csoda, hogy így megéheztem? Már négy óra eltelt vacsora óta!"
Amikor az érzelmek irányítanak
Mint az manapság oly sok emberről elmondható, George-ot az érzései vezetik. Amikor reggel a mérleg mutatójára mered, az érzelmileg felkurblizza a diétázásra. Hiszen a műszer éppen akkor emlékezteti rá, mennyire túlsúlyos. Eszébe jutnak a kihízott ruhái. Gyors kalkulációt végez magában, mennyivel is áll az "ideális" súly fölött. Gondolataiban felvillan a hét folyamán Hankkel vívandó teniszmérkőzés képe, és hogy majd egy elefánt bőrében érezheti magát, miközben jobbra-balra dübörög a pályán.
A napnak ebben a szakában, reggel George valószínűleg akkor se enne meg egyetlen fánkot sem, ha pisztolycsövet nyomnál a fejéhez. Azonban nem marad sokáig ezen az érzelmi szinten. Nemcsak ő, senki sem. A következő néhány óra folyamán a felindultság és eltökéltség érzelmei elhalványulnak. Miközben nekiáll szokványos napi teendőinek, érzelmei is az átlagos mintát követik. Azután pedig a falánkság szenvedélyével járó szokások ismét a felszínre törnek, és felülkerekednek az akaratán. Mire a nap véget ér, érzelmei az "Egy harapást sem" színezetűről a "Kissé lazíthatok, megérdemlem"-re váltottak.
George története az egyik fő problémát illusztrálja, amellyel akkor kerülünk szembe, ha az érzelmeink vezetnek, azok ugyanis a körülményektől függően állandóan hullámzanak. Hiszen érzelmeink természetes módon a tapasztalatainkra reagálnak. Ha pedig a reakcióinkat az határozza meg, ahogyan érzünk, akkor a viselkedésmódunk is a következetesség hiányát mutatja majd. Amit helyesnek ismerünk el - és minden jó szándékunk, amellyel igyekszünk az egyenes és keskeny ösvényen járni -, a pillanatnyi indulatok kényén-kedvén múlik.
James Dobson egy jó történettel szolgál arra vonatkozóan, ahogy az érzelmek erősebbnek bizonyulhatnak a józan belátásnál. Még 1969-ben, miután Charles Manson "családja" borzalmas gyilkosságokat követett el, Los Angeles teljes körzetében az emberek nagy félelemben éltek, azon tűnődve, vajon nem ők lesznek-e a következő áldozat. A rettegés hullámától elborított helybéliek között voltak Dobson idősödő szülei is.
Egyik éjjel - már nyugovóra tértek - valami tompa puffanást hallottak a konyhából. "Hallottad?" - kérdezte Dobson mama. "Igen, maradj csendben!" - felelte a férj.
Ott feküdtek a sötétben, a lélegzetüket is visszafojtva, amikor másodszor is hallották a zajt. Fölkeltek, kitapogatták az utat a hálószoba ajtajáig, amely csukva volt. Dobsonné asszony megpróbálta kirekeszteni a betolakodót, tehát lábát az ajtó aljához, vállát pedig a felső részéhez feszítette.
Dobson úr azonban fel akarta venni a harcot a hívatlan vendéggel. A kilincs után matatott, hogy kinyissa az ajtót. Ellenállást érezve feltételezte, hogy valaki zárva akarja tartani az ajtót kívülről. Dobsonné ellenben, minthogy nem látta a férjét, azt gondolta, a támadó erőszakkal ki akarja nyitni. Dobson elmondása szerint "a szüleim ott álltak a koromsötét éjszakában egymás ellen tusakodva, miközben azt képzelték, hogy egy gyilkossal viaskodnak".
Dobson mama ekkor föladta a harcot, hagyta kivágódni az ajtót, és az ablakhoz szaladva segítségért sikoltott. Miközben erőt gyűjtött a teli tüdőből való kiabáláshoz, észrevette, hogy fény gyullad a háta mögött. Megfordult és látta, a férje kiment a helyiségből, hogy felkutassa a behatolót - mihelyt ugyanis ő félreállt az útból, képes volt kijutni.
Végül minden tisztázódott: semmiféle csavargóval nem volt dolguk, Charles Mansonnal pedig különösen nem. Dobsonék érzelmi állapotából fakadt az a gondolatuk, hogy megtámadták őket, és ennek megfelelően reagáltak a helyzetre. A józan észre hallgatva és tapasztalataikból kiindulva tucatnyi lehetséges magyarázattal is élhettek volna ama bizonyos zaj hallatán, s ezek közül egynek sem kellett volna vészhelyzetet sugallni, ám zaklatott érzelmeik elnyomták a józan ész csendes hangját.
Olyan kultúrában és időben élünk, ami arra ösztökél bennünket, hogy a józan belátás helyett az érzelmek diktálják lépteinket. "Ha jónak érzed, tedd meg!" - kezdték nyíltan hirdetni a hatvanas években, és ez az attitűd érvényesül még mindig. "Ez nem lehet rossz dolog, hiszen olyan jó érzés" - hangzott egy népszerű dal néhány évvel ezelőtt. Sok fiatal pár manapság elhagyja házassági fogadalmából a "míg a halál el nem választ" kifejezést. Helyette ezt mondják: "míg a szeretet [azaz a szeretet érzése] kitart". A reklámszakma az érzelmeinkre hatva igyekszik meggondolatlan vásárlási döntésekre vezetni, és így bombáz bennünket reggeltől estig.
Nem azt akarom mondani, hogy az érzelmek eredendően rosszak. Nem lehetnek rosszak, hiszen Isten adta természetünkhöz tartoznak. Ami azt illeti, nélkülük nem is teremtethettünk volna Isten képmására. A Bibliában Ő mindenütt úgy látható, mint aki hozzánk hasonló érzelmekkel rendelkezik. A Lukács evangélium 15. fejezetében például a tékozló fiú története feltárja, amint Isten, az Atya bánatot, aggodalmat, csalódottságot, majd nagy örömöt érez.
Bárki, aki nem éli át az érzelmek széles skáláját az élet változó körülményei közepette, az csonka emberi lény. "Mindennek rendelt ideje van - olvassuk a Prédikátor könyvében. - Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek." (Préd 3:1-4) Nem ismerhetjük meg az öröm teljességét, amíg át nem éltük a kétségbeesés mélységeit.
