Lépések a bukás felé
Figyeljük meg azt is, hogy Dávid bukása több szakaszban történt. Nem egyszerre esett el, hanem hosszabb idő alatt, lépésenként, miközben folyamatosan egyre távolabb került Istentől a katasztrófa felé vezető úton. Rendszerint így történik más emberekkel is.
Először meglátta Bethsabét fürdés közben. Éjjel volt, a palota tetején tartózkodott, minden bizonnyal egyedül. Valószínűleg elidőzött a látványon, és az érzéki kívánság fölgerjedt benne.
Aztán, mint az előbb már kifejtettem, úgy döntött, megengedheti magának, hogy elmerengjen az élmény fölött. Hagyta, hogy a nő látványának képe elárassza a gondolatait, ahelyett, hogy helyes mederbe terelte volna azokat.
Ezután már többet is akart tudni az asszonyról. Gondolatait mások előtt is feltárta, és kezdett teret adni bűnös kívánságainak.
Következő lépésként követeket küldött, és elhozatta Bethsabét. Bűnös szándékai már minden érintett számára nyilvánvalóak voltak, és másoktól, akiknek Istent kellett volna szolgálniuk, most megkívánta, hogy élvhajhászó királyuk kéjvágyának kielégítésében segédkezzenek. Mai terminológiával úgy mondanánk, bűnrészesekké tette őket.
Ám még ezen a ponton is, Bethsabéval a hálószobájában, Dávid a jobbik eszére hallgatva elküldhette volna anélkül, hogy ágyba vitte volna. A vágy azonban annyira leuralta, hogy döntött: vele fog hálni, áthágva Isten parancsát és minden törvényt, amit az emberi tisztesség megkövetel.
Később, amikor Bethsabé megüzente, hogy teherbe esett, Dávid megtette a következő lépést: hazahívta Uriást a háborúból, abban a reményben, hogy együtt lesz a feleségével, és tévedésből magát gondolja majd a születendő gyermek apjának. Mint a lejtőn lefelé száguldó, irányíthatatlanná vált vonat, Dávid bűnlajstroma úgy robogott előre: érzéki kívánság, embereinek bűnrészessé tétele, árulás egy hű szolgája ellen, házasságtörés, és most csalás.
Amikor Uriás jobb embernek bizonyult a királynál, mert visszautasította a hitvesi ágy örömeit, míg bajtársai a harcmezőn vannak, Dávid még mélyebbre merült a bűnbe: elrendelte Uriás megöletését. Ilyen módon soha nem vádolhatja majd házasságtöréssel a királyt, ő pedig szabadon elveheti Bethsabét. Ami tehát egy bűnös szenvedélyként kezdődött, egy ártatlan ember hidegvérű meggyilkolásával végződött.
Hasonlóan járt az indulatos Simon Péter, aki megtagadta az Úr Jézust elárultatásának éjszakáján. A sátáni félrevezetés következtében ő is szakaszosan jutott a mélypontra. Az utolsó vacsora idején Jézus így szólt Péterhez: "Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited." (Lk 22:31-32)
Mint korábban rámutattam, a Sátán nagyon jól tudja, hogy életünknek mely területeit nem rendeltük alá Istennek, és pontosan ezeken fog megkísérteni. Ami Péter esetét illeti, az ő gyengesége abban állt, hogy nem értette, ki is Jézus. Mindent hátrahagyott, csak hogy kövesse - a családját, munkáját, barátait -, mert hitt benne, hogy Ő a Messiás, és ebben igaza is volt. Ám az ő meggyőződése szerint a Messiásnak politikai vezetőnek kellett lennie, aki majd kipenderíti Izrael gyűlölt római urait és bitorlóit. Nem volt hajlandó elfogadni az igazságot, Jézus tanítását: Ő nem politikai birodalmak felforgatására jött a földre, hanem azért, hogy meghaljon a kereszten, és megszabadítsa népét bűneiből.
Jézus elárulásának éjszakáján, mielőtt figyelmeztette Pétert afelől, hogy a Sátán meg akarja rostálni, a tanítványok arról vitatkoztak, vajon melyikük a legnagyobb. Még mindig Jézus földi királyságának megalapítását várták, és már jó előre a hatalmi pozíciókon és a dicsőségen osztozkodtak. Semmi kétség, Péter is részt vett a vitában.
Később ő volt a három tanítvány egyike, akiket Jézus magával vitt a Gecsemáné kertjébe, hogy ők legyenek hozzá a legközelebb, míg imádkozik. Őket is erre utasította: "Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!" (Lk 22:40) Azután tőlük kicsit eltávolodva olyan agóniában imádkozott, hogy vért izzadt.
Hogyan reagált Péter Jézus intelmére és utasítására? Talán vele virrasztott és imádkozott abban a sorsdöntő órában, tudván, hogy próbának néz elébe? Nem, (a többiekkel együtt) azon nyomban elaludt! Amikor Jézus visszatért, keresetlen szavakkal megdorgálta őket: "Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!" (Mt 26: 40-41) Erre Pétert másodszor is elnyomta az álom. Nem élt az életbevágó lehetőséggel, amely szellemben megerősíthette volna.
A Jézus megtagadásához vezető lejtőn Péter akkor lépett tovább, amikor megérkeztek a katonák Júdással, hogy letartóztassák Mesterüket. Még mindig abban a hiszemben, hogy Jézusnak meg kell döntenie a rómaiak hatalmát, és mert a szellemében nem volt fölkészülve, kardot rántott, és megpróbálta lenyisszantani a fejét a különítmény egyik tagjának, akik Jézust őrizetbe venni jöttek. Az Úrnak ismét meg kellett őt dorgálnia: "Tedd hüvelyébe a te szablyádat; avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem?" (Jn 18:11)
Immár zavarodottabban és rémültebben, mint valaha, Péter követte a fogdmegek csapatát a főpap házához. Ott azután az Úrtól való eltávolodásának mélypontjaként három ízben megtagadta Megváltóját, úgy, ahogyan Jézus előre megmondta. Csak amikor a kakas megszólalt - Jézus ezt is kijelentette korábban -, kapott észbe, hogy mit is tett.
Hasonló módon rendszerint mi is meghatározott lépések sorozatát követve kerülünk a kényszerítő kívánságok rabságába. Ha mindjárt az elején képesek lennénk fölmérni az elkövetendő bűnök borzalmas voltát, eliszonyodnánk tőlük, és Istenhez rohannánk segítségért, hogy őrizzen meg bennünket tisztaságban. Csakhogy az ellenség lépésenként vezet félre - minden alkalommal egy rossz döntés, egy kis megalkuvás -, hogy föl ne ocsúdjunk, mígnem a horgára akadtunk. Ha egyáltalán akkor felocsúdunk.
