Kezdtük
meglátni, milyen mély és megkötöző a bukáskor létrejött énközpontúság és hogyan
erősítik azt minden nemzedékben a folyamatosan hozott önző döntések. Világos,
hogy a probléma megoldásának is - ha van megoldás - ugyanilyen gyökeresnek kell
lennie. Kiderül, hogy a megoldás pusztító.
"Ha
valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és
kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét (lelkét), elveszti azt;
aki pedig elveszti az ő életét (lelkét) én érettem, megtalálja azt."
(Máté 16:24-25.)
A KERESZT - VESZÉLY VAGY MEGVÁLTÁS?
Fiatalabb koromban, mikor a
Keresztről a keresztény életre vonatkozó üzenetet hallottunk, azt "kihívó
szónoklat"-nak hívtuk. Ez azt jelentette, hogy az ilyet nagyon
kényelmetlen dolog volt hallgatni és utána a lehető leggyorsabban elfelejtettük!
A Keresztet valamiért nagyon fenyegető témának találtuk. A kereszt Jézus
számára? Igen, ez csodálatos és nagyon hálásak vagyunk azért, hogy Jézus
végigcsinálta. De a mi keresztünk? Az valami egészen más!
Nyilvánvaló, hogy Péter is ugyanúgy
reagált, amikor Jézus a Máté 16. részének beszámolója szerint elkezdte
megmutatni a tanítványoknak, hogy azzal a céllal megy Jeruzsálembe, hogy
megfeszítsék. Péter félrevonta az Urat és feddeni kezdte Őt. Úgy gondolom,
Péter valahogy így okoskodott: "Ha megfeszítik a Mestert, az rossz. Aztán
valószínűleg megfeszítik a tanítványait is - azaz engem!"
Van valami a keresztben, ami valamit
fenyeget bennünk. Na de mi ez? Az én- vagy az önszeretet? Döntő, hogy ezt
megértsük.
A gondot nem az én, mint olyan
okozza, hanem az önzés.
Nem az a baj, hogy énünk van, hanem az, hogy jelenleg
teljesen helytelenül viszonyulunk az énünkhöz.
Az én a szeretet célja, avagy tárgya
lett ahelyett, hogy szeretetünk kifejezési eszköze lenne.
A szeretet az énre rögzül, mint
céljára, avagy tárgyára. Ezen kell változtatni, hogy úgy szerethessük az ént,
ahogyan Isten eltervezte, azaz egy célra vezető eszközként. Ez a cél pedig az, hogy az Urat, a mi
Istenünket, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes elménkkel és minden
erőnkkel szeressük, felebarátunkat pedig úgy, ahogy magunkat.
Jézus viszont azt is kijelenti, hogy
csak olyan drasztikus dolog, mint a kereszt, szakíthatja el az önszeretet erős
kötelékét. Jézus nagyon erőteljes kifejezést használ: a "megtagad"
szó az eredetiben azt jelenti: "teljesen lemond tulajdonjogáról".
Lapozzunk Ábrahám történetéhez az
1Mózes 22. részében, hogy megértsük az itt rejlő alapelvet! Emlékezz, hogyan
adott Isten az öreg Ábrahámnak fiút, Izsákot, az ígéret gyermekét! Aztán egy
napon azt mondta Ábrahámnak: "Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet,
akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő
áldozatúl a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked." (1Mózes.
22:2.)
Mit tett Isten? Tudod, Izsák nem a
megígért Mag volt, hanem az eszköz, akin keresztül a Magnak el kellett jönnie,
amint ezt Pál a Galata 3. részében leírja, mert Krisztus a Mag. Más szóval,
Izsák eszköz volt, nem a cél. Isten úgy bánt Ábrahámmal, mint a hit emberével.
Meg kellett óvnia Ábrahámot attól, hogy Izsákért, mint végcélért rajongjon,
mert fia az Isten tervének eszköze. A Zsidó levél 11. része mondja el, hogyan
küszködött Ábrahám ezzel a problémával. Ábrahám végül úgy döntött, hogy
Istennek engedve meg kell ölnie Izsákot és testét el kell égetnie. Mivel
azonban az Ígéretnek Izsák révén kellett megvalósulnia, Istennek végül fel
kellett volna támasztania őt hamvaiból. Tudjuk, mi történt valójában. Amikor
Ábrahám szíve eljutott addig a pontig, hogy felemelte a kést Izsák levágására,
indulatainak beleszólási lehetősége megtört. Ábrahám szabad lett. Visszakapta
Izsákot "halottaiból" és halála napjáig élvezte jelenlétét.
Velünk is ez Isten célja, hogy
szeretetünknek az énre, mint célra rögzüléséből felszabaduljunk és így
veszélytelenül, szabadon magunkat mint eszközt szerethessük, melynek
segítségével Isten célja megvalósulhat.
