Scofield: Mózes 2. könyve 17. fejezet

(17,6) A kőszikla azt az életet jelképezi, amelyet kegyelem által a Szent Szellem ad:
(1) Krisztus a kőszikla (1Kor 10,4);
(2) a nép teljesen érdemtelen (2Móz 17,2. v.; Ef 2,1-6);
(3) jellegzetes ismertetőjelei a kegyelemből való életnek:
(a) ajándék (Jn 4,10; Róm 6,23; Ef 2,8);
(b) bővelkedő (vö. Róm 5,20 Zsolt 105,41);
(c) közel van (Róm 10,8); és
(d) a népnek csak el kellett vennie (Ézs 55,1).
A megütött kőszikla Krisztus halálára mutat, különösen a Szent Szellem kitöltetésével kapcsolatban (Jn 7,37-39), amely az elvégzett váltságművet követi, s kevésbé hangsúlyozza tehát bűneink eltörlését. De egyben a Jn 3,16 megerősítését is jelenti. Az „el ne vesszen" az engesztelő vérről; „hanem örök élete legyen" viszont az ajándékba kapott életről beszél (Róm 8,2.10-11).

(17,14) Ez az igehely és az 5Mózes néhány verse világosan tanítja, hogy Mózes tudott írni. Vö. 5Móz 28,58; 31,24. Mezopotámiában és Egyiptomban régi írásokat találtak jóval Mózes előtti időkből.
A kétszáz éve kezdődött bibliakritika előtt az egész keresztyén világ azt vallotta, hogy Mózes írta az öt Mózes-könyvet. Egy Jean Astruc nevű francia orvos 1753-ban azt az elméletet hirdette, hogy Mózes két különböző forrásból merített, abból indulva ki, hogy 1Móz 1,1; 2,4-ben az „Isten" szót, a következő néhány fejezetben viszont az „Úr" szót használja, és ez azokra a forrásokra utal, melyeket Mózes az ő öt könyvének megírásakor felhasznált. Hosszas tárgyalások után, melyekben sokféle nézet merült fel, ebből a kezdetből alakult ki a Graf-Wellhausen-elmélet, melyet 1878-ban Julius Wellhausen ajánlott, és amelyet a legtöbb neves bibliakritikus elfogadott.
Ez az elmélet Mózes öt könyvét különböző ősrégi iratokból álló tákolmánnyá darabolja föl, melyeket mind sok évvel Mózes ideje után írtak volna, és melyeket hosszú, fáradságos munkával foglaltak egybe, amely munkában a szerkesztő munkatársak egész sora vett részt.
Négy fő érvet sorakoztattak fel az elmélet mellett:
(1) az egyes részekben Isten nevének különböző használata,
(2) annak megállapítása, hogy a négy fő okirat mindegyike önmagában is olvasható, mint teljes egység;
(3) annak megállapítása, hogy ugyanazok a kijelentések, események, törvények, sőt egyes egyének története többször előfordulnak;
(4) az a megállapítás, hogy az egyes ősiratok nyelvezete nagyon különböző.
Gondos tanulmányozás után leszögezhető, hogy eme megállapítások egyike sem helytálló:
(1) Isten nevének hasonló változatait találjuk a Biblia más könyveiben is, melyek egységes voltát nem tették kérdésessé.
(2) Az egyes ősiratok állítólagos összefüggéseit gondos vizsgálatok után nem lehet fenntartani.
(3) Az úgynevezett párhuzamos részek gyakran különböző eseményeket jegyeznek fel. Ha ugyanaz a tudósítás kétszer szerepel, akkor az ismétlésnek általában világos és határozott oka van.
(4) A különböző okiratok más-más stílusa az eredeti héber nyelvben nem különbözik egymástól lényegesen. Határozott eltérések ott vannak, ahol azt a szóban forgó dolgok különbözősége megkívánja.
A régészet számos bizonyítékot szolgáltatott, melyek Mózes szerzőségét támasztják alá, s amelyek mind egyeznek a Bibliával, úgy ahogy az előttünk fekszik; és eme bizonyítékok közül sok éles ellentétben áll a régi okiratok eredetét bíráló elméletekkel. A mi Urunk Jézus Krisztus is személyesen utalt arra, hogy a Mózes öt könyve Mózes műve. A hívő keresztyének kövessék ebben is Urukat, és fogadják el, hogy az öt könyv valóban ennek a nagy prófétának a műve (Márk 10,3-5; 12,26; Jn 5,45-46; vö. Mt 8,4; 19,8; Márk 1,44; 7,10; Lk 5,14; 24,44; Jn 7,19.22-23).