Scofield: Mózes 1. könyve 17. fejezet

(17,1) A „Mindenható Isten" (héb. Saddai). Saddai Istennek az a neve, melyet jellemző módon a pátriárkák használtak a sínai törvényadás előtt. A legtöbbször Jób könyvében fordul elő a Saddai név: 31 esetben. A Jahve név általában a 2Móz 6-tól foglalja el a helyét, mert ettől fogva a figyelem sokkal inkább Izráelre, mint Isten szövetséges népére összpontosul.

(1) Él Saddai Istennek olyan neve, mely elsősorban úgy mutatja be Őt, mint aki népének erőt ad és megelégíti őt. Sajnálatos, hogy Bibliánk a Saddai nevet „Mindenható" szóval fordítja. Az első név: az Él vagy Elohim megfelelő módon jelzi mindenható voltát. A „mindenre elegendő" sokkal jobban jellemezné a név használatát a Szentírásban.

(2) A Mindenható Isten (Él Saddai) nem csupán meggazdagít, hanem gyümölcsözővé is tesz. Ez a tulajdonsága legvilágosabban ennek a névnek első előfordulása helyén ábrázolódik ki (1Móz 17,1-8). Isten így szólt egy 99 éves emberhez, „mintegy kihalt"-hoz (Zsid 11,12): „Én a mindenható Isten vagyok (Él Saddai) ...és megkötöm a szövetségemet közöttem és közötted, és felette igen megsokasítlak téged." Ugyanebben az értelemben használja ezt a nevet 1Móz 28,3-4 is.

(3) A Mindenható Isten (Él Saddai), mint a gyümölcsözést adó Isten, meg is fegyelmezi népét. A fegyelmezés és gyümölcsözés közti erkölcsi összefüggést látjuk Jn 15,2-ben. Vö. Ruth 1,20; Zsid 12,10. Ezért ez Jób könyvében Isten jellemző neve. Saddai keze lesújt Jóbra, korának legjobb emberére, nem ítéletképpen, hanem azért, hogy megtisztítsa őt, és így több gyümölcsöt teremjen (Jób 5,17-25).

(17,10) A körülmetélkedés szertartása először az ábrahámi szövetség után (1Móz 12,1) fordul elő a Bibliában. Az Úr és a Nóé közötti szövetség jele a szivárvány volt (1Móz 9,13; vö. 1Móz 8,20-22), ebben nincs szó az emberi felelősségről. De Istennek Ábrahámmal kötött szövetségi jele, a körülmetélkedés, csak az embernek önkéntes engedelmessége által lép érvénybe, különösen a szülőnek gyermekével kapcsolatos engedelmességében, és ez jelenti az ember
(1) felelősségét,
(2) hitét Isten beszédében (Róm 4,11-12) és
(3) egyetértését az isteni kegyelem feltételében.
A körülmetélt embernek önmagának kellett magát Izráel népe tagjául megjelölnie.

A körülmetélés nagyon régi időkben Egyiptomban már szokásban volt, de nem gyakorolták sem Babilonban, sem a horeusok közt, akik Ábrahám idejében nagy számban éltek Palesztinában. Az 1Móz 17 nem mondja el a körülmetélés eredetét, hanem csak azt írja le, hogy Isten azt megparancsolta Ábrahámnak, és hogy annak szellemi értelmet adott.