Vasárnap reggel tíz óra volt Los Angelesben – a „csodaszolgálatok” napja.
A hétezer ülőhelyes Shrine Auditórium oldalbejáratánál álltam, ahol Kathryn Kuhlman havonkénti
szolgálatát tartja. Alig tudtam hinni a szememnek. Bár a szolgálat kezdete, délután 2 órára volt kitűzve, a
járda és az előcsarnok már zsúfolva volt várakozókkal...
Fiatalemberek göndör hajjal és fésületlen szakállal együtt szoronganak méltóságteljes matrónákkal, akik
sofőr által hajtott limuzinokon érkeztek. Külvárosi háziasszonyok, kereskedők, hollywoodi személyiségek,
ifjú házasok gyerekekkel, doktorok, nörszök, és a mindig jelenlevő betegek töltötték be a termet. Sokan
repülőn jöttek Seattleből, Portland-ból, Las Vegas-ból, Houston-ból, Denver-ből. Némelyek – mint
megtudtam – havonta eljönnek Hawaii-ból és British Columbia-ból (Kanada).
Száz mérföldekről érkeznek buszok és az utasok csoportokban álldogálnak, igazolva ezzel, is, hogy honnan
jöttek: Santa Barbara, San Diego, Sacramento. A szolgálat kezdete előtt több, mint ötven busz érkezett. Az
egyik háztömbtől a másikhoz vándoroltam és hitetlenül csóváltam a fejemet.
Los Angelesben voltam, hogy megfigyeljek egy „csoda-szolgálatot”, mely Kathryn Kuhlman szolgálatának
rendes részévé vált. Az olyan időben, amikor a legtöbb egyház a golfpályákkal és egyébbel versenyez
vasárnap reggel a résztvevőkért, és mikor mások vasárnap este eloltják a lámpát, Kathryn Kuhlman
összejövetelei mindig annyira tömve vannak, hogy állóhelyet is alig lehet kapni.
Egy hónappal ezelőtt fedeztem fel a titkot, mikor Pittsburgban az Old Carnegie Hall lépcsőjére léptem, hogy
részt vegyek a péntek reggeli „csoda-szolgálaton” Miss Kuhlman törzsegyházában. Ott sok olyan emberrel
beszéltem, akiket semmi se tarthat vissza attól, hogy részt vegyenek ezeken a szolgálatokon. Ők, az
egészségesek azért jönnek, hogy részt vegyenek Isten szeretetének és kegyelmének örömében. És persze
csapatostól jönnek a kétségbeesettek, hogy személyes csodájukra imádsággal várjanak. Pittsburghban éppen
olyan a tömeg, mint Los Angelesben. Láttam személyszállító buszokat Ohio-ból és Kentucky-ból, kocsikat
Ontario-ból (Kanada), kiskocsikat Nyugat-Virginiából és mellettük parkoltak Cadillac-ek és Delaware-ek.
Beszéltem teológusokkal, akik a Harvard egyetemről jöttek Bostonból. Elmondták, hogy virradat óta itt
vannak. Megfigyelés céljából jöttek és gúnyolódtak, de hívőkként távoztak. Nagy számmal voltak itt
betegek. Egy nő, aki összecsukható széken a külső fal mellett ült, elmondta, hogy hajnal óta itt van. Egész
éjjel utazott busszal Indianapolisból, gyomorrákja van és szeretne meggyógyulni. A tolószékek sokaságán át
az oldalkapuhoz mentem és besurrantam az auditórium hátsó ajtaján. Egy keskeny átjáróban megtaláltam
Kathryn Kuhlmant, amint fel-alá járkált. Arcát ég felé fordítva imádkozott, és ajkai hangtalanul mozogtak.
Egyáltalán nem vett tudomást az őt körülvevőkről, míg Istenével beszélt.
Mikor végre észrevett engem, gyorsan üdvözöltük egymást. Fejemet meghajtva elkezdtem beszámolni
mindarról, amit a főbejáratnál láttam. „Láttam egy gyermeket...” Félbeszakított: Kérem – aztán magyarázni
kezdte: „Szolgálatom van.” Szelíd kék szemével kutatva nézett rám. Senki se tudja jobban nálam – mondta,
és hangja telve volt részvéttel – milyen gyenge vagyok, mennyire függök Isten könyörületétől, hogy segítsek
ezeken a drága embereken. De Isten cselekvése számunkra felfoghatatlan, felülmúlja legerősebb hitünket,
legmélyebb imádságainkat.
Jöjjön velem – szólt hirtelen. Kezemet megfogva a kis ajtó felé vezetett, mely a nyilvánosság felé nyílt.
Nézze! Itt van ez a három lépcső. Nézze ezt a fekete kilincset! Ezerszer meghalok, minden esetben, mikor
felmegyek ezeken a lépcsőkön és lenyomom ezt a kilincset. És mikor kilépek az emelvényre. Ott ezrek
vannak, akik kétségbeesésükben jöttek ide, hogy meggyógyuljanak, hogy megtalálják Istent. De én semmit
nem adhatok nekik. Csupán a Szent Szellem. Itt állok ezeken a lépcsőkön és ön sohase fogja megérteni, mit
érzek, mikor kinyitom ezt az ajtót. Tudom, hogy vannak, akik nagyon messziről jöttek. Tudom, hogy ez az
utolsó reménységük. Nekem nincs hatalmam arra, hogy gyógyítsak. Mindaz, amit tehetek, az, hogy
emlékeztessem őket Isten nagyságára, hatalmas voltára, és hogy Ő még most is a Mindenható. Én csupán az
edény vagyok, melyen át Ő átáramlik. Isten elvégzi a többit.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
