Irigység (phthonosz)
Az irigység rokon a heves utánzási vággyal és a féltékenységgel. Az irigység volt a legfõbb emberi oka és mozgatórugója annak, hogy Jézust kiszolgáltatták a rómaiaknak. (Mt 27,18) Az irigy valamit megkíván, ami nem az övé, a féltékeny magának kívánja, amirõl úgy tudja, vagy véli, hogy az övé. Úgy gondolja legalábbis, hogy az övé lehetne, ha nem lenne útjában a jelenlegi tulajdonos. De nem elég, hogy a másik tulajdonát, lehetõségeit, képességeit, kapcsolatait irigyli, az irigység jelentésébe tartozik még a másik sértõdött elutasítása is. Az irigy megsértõdik arra, akitõl elirigyli tulajdonát. Ezért az irigység egyúttal rosszindulat, neheztelés, irigy visszautasítás, vonakodás és akadályozás is, a harag fellobbantója. A legtöbb magatartás, amelyet köznapian gáncsoskodásnak, „keresztbe tevésnek”, „elkaszálásnak” neveznek, az nem más, mint irigység.
Az irigység az egyházban származhat olyan idegen tanításból, beszédbõl, amely ellentétes azzal, vagy eltérõ attól, ahogyan és amit az Úr Jézus Krisztus tanított földi szolgálata idején, és tanít ma a hirdetett Igén keresztül a Szent Szellem által. „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt [istenfélõ tanítást], az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekbõl származik irigység [neheztelés, rosszindulat, akadályozás, visszautasítás], viszálykodás [rivalizálás, vita, vetélkedés], káromlások, rosszakaratú gyanúsítgatások [gonosz feltételezések, mélyebb, burkolt értelem, rosszindulatú célzások]” (1Tim 6,3–5).
Pál apostol felszólít bennünket, hogy ne legyünk „hiú dicsõség kívánók [alaptalan önbecsüléssel bírók, vagy minket meg nem illetõ dicsõségre vágyók], egymást ingerlõk [egymást párviadalra kihívók, egymást versengésre felszólítók], egymásra irigykedõk [egymásra neheztelõk, egymást akadályozók, visszautasítók]” (Gal 5,26).
Végül egy példa arra, hogy nem mindegy, ki és milyen indítékból lép be egyházi szolgálatba. Az evangélium hirdetésében fontos a tiszta motívum. A Philippibeliekhez írt levélben olvassuk, hogy többen nagyobb bátorsággal merték hirdetni az evangéliumot, miután Pál apostol fogságba került „némelyek ugyan irigységbõl [phthonosz] és versengésbõl is [erisz], mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésbõl [eritheia] prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnövelik, de mások szeretetbõl, tudván, hogy én az evangélium oltalmazására rendeltettem.” (Fil 1,15–17)
Ebben az igében az Istent aktívan szolgálókról olvassuk, hogy míg egy részük a Szellem gyümölcseit teremte, szolgálatuk a szeretet és a jóakarat indítékából táplálkozott, addig néhányan a test cselekedetei között felsorolt három bûnben is elmarasztalhatóak voltak. Egyfajta magyarázó fordítással jól érzékelhetõ a fenti igék súlya: „Némelyek ugyan irigységbõl, rosszindulatból, neheztelésbõl, akadályozásból, vonakodásból, versengésbõl, rivalizálásból és vetélkedésbõl; mások jóakarattal, örömmel, megelégedéssel, vággyal, beleegyezéssel hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésbõl, önzõ ambícióból, hivatalért való küzdelembõl, nem tisztán, nem szentül, azt sejtve, hogy fogságom nyomorúságait [nyomásait] megnövelik, de mások szeretetbõl, tudván, hogy én az evangélium védelmezéséért vagyok [jutottam ide].”
Mindezeknek arra kell ösztönözniük az egyházat, hogy elhagyva a bûnöket, tisztán, szent módon, szeretettel, jóakarattal, megelégedéssel és örömmel szolgáljon az Úrnak, a Szent Szellem gyümölcseit teremve.
Forrás: Új Exodus Magazin 2000.