A Biblia szerint az élettelen dolgoknak és a különbözõ eseményeknek nincsen lelke vagy szelleme, ezért azok nem tudnak sem segíteni, sem pedig ártani. Mi a helyzet azonban az ember lelkével és szellemével? Az animisták szerint a már elhunyt rokonok szellemeivel jó viszonyt kell fenntartani, mert azok az elköltözés után vissza is térhetnek, és jót vagy rosszat okozhatnak aszerint, hogy a haláluk után mekkora tisztességet kaptak. Ebbõl a félelembõl fakad az a torz gondolkodás, hogy az animizmussal átitatott kultúrákban a halottak szinte nagyobb tiszteletet kapnak, mint az élõk, ebbõl a szemléletbõl táplálkozik a halottkultusz, az aránytalanul eltúlzott halotti szertartások és a halottak kiengesztelését célzó különbözõ babonás varázslatok. Emiatt a sámánizmusban különösen nagy szerepe van az õsök kultuszának, a múltba fordulásnak és a tradicionális értékekhez való kötõdésnek.
A sámánisztikus világszemlélet az elmondottak miatt mindig a múlt felõl értelmezi a jelent és a jövõt, és a jövõ sikerének zálogát az õsök és a múlt iránti hûségben látja. Ezt a nemzetre is kiterjeszti, amelynek a boldogulását attól teszi függõvé, hogy a polgárai követik-e az õsök szokásait. Ebbõl aztán szükségszerûen következik az a kirekesztõ nézet, amely azokban az egyénekben, illetve közösségekben, amelyek nem kívánják követni az õsök nyomdokait, a nemzet ellenségeit látja, míg becsületes és tisztességes embereknek tartja azokat, akik igyekeznek megfelelni az õsi mintáknak. Az õsöknek azonban nemcsak erényeik lehetnek, hanem bûnei is, amelyeket nem kell követnünk, sõt a valódi megtérés maga után vonja nemcsak a saját, hanem az õsök bûneitõl való elfordulást is. Dániel próféta tudta ezt, ezért a babilóni fogság alatt õsei bûneit is megvallotta Istennek, hogy népe megszabadulhasson az elnyomásból. A sámánisztikus világnézettel szemben a bibliai gondolkodásmód az örökkévalóság távlatából szemléli a jelent és a jövõt, az életcélokat és életvezetést pedig nem a múlthoz, hanem az örökkévalóság bibliai mércéjéhez igazítja.
A bibliai világnézet szerint az emberek lelke és szelleme a halálban elválik a testtõl, és az Istentõl kijelölt helyére kerül, ezért az õsök szellemei a halál után nem tartózkodhatnak a föld légkörében: "Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? Beszélik-é a koporsóban a te kegyelmedet, hûségedet a pusztulás helyén? Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földjén?" (Zsolt 88:11–13) A bûnbeesés miatt a menny Jézus Krisztus feltámadásáig be volt zárva az igazak elõtt is, akiknek a szelleme ekkor átmenetileg az alvilágba, a Seolba került, amelyet a Bibliában még hívõ teológusok általában a Föld középpontjába helyeznek.
Jézusnak a szegény Lázárról és a gazdag emberrõl szóló történetébõl értesülünk arról, hogy a Seolon belül volt egy hely a kárhozott lelkek számára, és egy másik, Ábrahám kebelének nevezett hely, amely az igazak átmeneti tartózkodási helye volt. Megtudjuk azt is, hogy egyik helyrõl sem volt lehetõség visszajönni a földre. Ebben a történetben a gazdag ember arra kéri Ábrahámot, hogy a halottak közül küldjön el valakit a földön élõ rokonaihoz, hogy legalább azok megtérjenek, és elkerüljék a kárhozatot: "Monda néki Ábrahám: van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Ama pedig monda: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Õ pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem gyõzi meg õket, ha valaki a halottak közül feltámad." (Lk 16:29–31) Az elbeszélésbõl megtudjuk, hogy a halottak szellemei nem jöhetnek vissza a földre. Ehhez képest kivételes és rendhagyó esemény történt Endorban, amikor Sámuel próféta szelleme mégis viszszajött, hogy közölje Saullal a jövõjét, ezért ebbõl a történetbõl nem vonhatjuk le azt az általános következtetést, hogy a halottak szellemei visszajárnának.
