Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
2011. július 31., vasárnap
Kathryn Kuhlman: Csodák történnek 6.
Aztán nagyon komoly lett. Hangja csaknem suttogóra vált. Ma itt gyönyörű jelenléte van a Szent Szellemnek. Ilyen lehetett az is, mikor a régi idők egyházában a Szent Szellem kezdett leszállni a korai keresztényekre, ha istentiszteletre gyűltek össze.
Isten szeretetének világossága van ezen a helyen. De odakint sötétség van, és mind sötétebb lesz. Ott oly sok a gyűlölet, a kapzsiság, oly sok a félreértés. És az egyedüli reménység Isten szeretetében van. Ezért vagytok itt ti ma, hogy lássátok Isten hatalmát és szeretetét munkálkodni. Nem azért jöttetek, hogy Kathrin Kuhlmant lássátok, jól tudom. Én nem tudok prédikálni, nem tudok énekelni. Nem tudok mást, csak szeretni titeket.
Könnyek peregtek le arcán és közülünk legtöbbnek is nedves lett a szeme. Szívünket mélyen megérintette és megindította valami, de az érzelem túlságosan mély volt arra, hogy hangosan megnyilvánuljon. Most így suttogott: Lényemnek minden atomjával szeretem Istent. És tudom, hogy ezen a helyen ma megmozdult a Szent Szellem szelíden ... szelíden ... Minden szem arra a kis alakra szegeződött ott a pódium közepén. Minden fül igyekezett meghallani a felizzó szavakat. Még a köhögések és a székekben a mozgás is megszűnt.
Ott fent – mondta hirtelen, és a balkon alatt egy helyre mutatott. – Valahol ott valaki gyógyulást nyert az asztmájából. Nem tudom, hol van, de asztmásan lihegve jött erre a szolgálatra, és az most elmúlt. A Szellem megjelentette az én szellememnek, hogy ön éppen most gyógyult meg. A gyülekezet megélénkült és mozogni kezdtek. Valakinek éppen most megnyílt a hallása, nem több, mint egy perccel ezelőtt.
Miss Kuhlman nem tudja megmagyarázni, hogy tudja a személyt és a betegséget megnevezni, amiből meggyógyultak. De tudja. És az ajtónállók és munkások tudják, hogy ha bejelent egy gyógyulást, az tényleg meg is történt. Tudom ezeket a dolgokat – mondja – de nem tudom igényelni, hogy megértsem, miért és hogyan tudom.
Most nagy mozgolódás keletkezett a gyülekezetben, mikor az emberek kezdtek felkelni, hogy bejelentsék a gyógyulásukat.
Cukorbetegségből gyógyult meg. Jobbról az első emeleten valaki diabéteszből gyógyult meg. Ne ijedjen meg a hőségtől, ami a belsejében természetfelettinek érződik. És eltűnt egy daganat (tumor) valakinek a nyaka hátuljáról. Valaki ott fent, a második emeleten. Érintse meg a nyaka hátsó részét és tapasztalni fogja, hogy a daganat eltűnt.
Isten szeretetének világossága van ezen a helyen. De odakint sötétség van, és mind sötétebb lesz. Ott oly sok a gyűlölet, a kapzsiság, oly sok a félreértés. És az egyedüli reménység Isten szeretetében van. Ezért vagytok itt ti ma, hogy lássátok Isten hatalmát és szeretetét munkálkodni. Nem azért jöttetek, hogy Kathrin Kuhlmant lássátok, jól tudom. Én nem tudok prédikálni, nem tudok énekelni. Nem tudok mást, csak szeretni titeket.
Könnyek peregtek le arcán és közülünk legtöbbnek is nedves lett a szeme. Szívünket mélyen megérintette és megindította valami, de az érzelem túlságosan mély volt arra, hogy hangosan megnyilvánuljon. Most így suttogott: Lényemnek minden atomjával szeretem Istent. És tudom, hogy ezen a helyen ma megmozdult a Szent Szellem szelíden ... szelíden ... Minden szem arra a kis alakra szegeződött ott a pódium közepén. Minden fül igyekezett meghallani a felizzó szavakat. Még a köhögések és a székekben a mozgás is megszűnt.
Ott fent – mondta hirtelen, és a balkon alatt egy helyre mutatott. – Valahol ott valaki gyógyulást nyert az asztmájából. Nem tudom, hol van, de asztmásan lihegve jött erre a szolgálatra, és az most elmúlt. A Szellem megjelentette az én szellememnek, hogy ön éppen most gyógyult meg. A gyülekezet megélénkült és mozogni kezdtek. Valakinek éppen most megnyílt a hallása, nem több, mint egy perccel ezelőtt.
Miss Kuhlman nem tudja megmagyarázni, hogy tudja a személyt és a betegséget megnevezni, amiből meggyógyultak. De tudja. És az ajtónállók és munkások tudják, hogy ha bejelent egy gyógyulást, az tényleg meg is történt. Tudom ezeket a dolgokat – mondja – de nem tudom igényelni, hogy megértsem, miért és hogyan tudom.
Most nagy mozgolódás keletkezett a gyülekezetben, mikor az emberek kezdtek felkelni, hogy bejelentsék a gyógyulásukat.
Cukorbetegségből gyógyult meg. Jobbról az első emeleten valaki diabéteszből gyógyult meg. Ne ijedjen meg a hőségtől, ami a belsejében természetfelettinek érződik. És eltűnt egy daganat (tumor) valakinek a nyaka hátuljáról. Valaki ott fent, a második emeleten. Érintse meg a nyaka hátsó részét és tapasztalni fogja, hogy a daganat eltűnt.
Scofield: Mózes 2. könyve 17. fejezet
(17,6) A kőszikla azt az életet jelképezi, amelyet kegyelem által a Szent Szellem ad:
(1) Krisztus a kőszikla (1Kor 10,4);
(2) a nép teljesen érdemtelen (2Móz 17,2. v.; Ef 2,1-6);
(3) jellegzetes ismertetőjelei a kegyelemből való életnek:
(a) ajándék (Jn 4,10; Róm 6,23; Ef 2,8);
(b) bővelkedő (vö. Róm 5,20 Zsolt 105,41);
(c) közel van (Róm 10,8); és
(d) a népnek csak el kellett vennie (Ézs 55,1).
A megütött kőszikla Krisztus halálára mutat, különösen a Szent Szellem kitöltetésével kapcsolatban (Jn 7,37-39), amely az elvégzett váltságművet követi, s kevésbé hangsúlyozza tehát bűneink eltörlését. De egyben a Jn 3,16 megerősítését is jelenti. Az „el ne vesszen" az engesztelő vérről; „hanem örök élete legyen" viszont az ajándékba kapott életről beszél (Róm 8,2.10-11).
(17,14) Ez az igehely és az 5Mózes néhány verse világosan tanítja, hogy Mózes tudott írni. Vö. 5Móz 28,58; 31,24. Mezopotámiában és Egyiptomban régi írásokat találtak jóval Mózes előtti időkből.
A kétszáz éve kezdődött bibliakritika előtt az egész keresztyén világ azt vallotta, hogy Mózes írta az öt Mózes-könyvet. Egy Jean Astruc nevű francia orvos 1753-ban azt az elméletet hirdette, hogy Mózes két különböző forrásból merített, abból indulva ki, hogy 1Móz 1,1; 2,4-ben az „Isten" szót, a következő néhány fejezetben viszont az „Úr" szót használja, és ez azokra a forrásokra utal, melyeket Mózes az ő öt könyvének megírásakor felhasznált. Hosszas tárgyalások után, melyekben sokféle nézet merült fel, ebből a kezdetből alakult ki a Graf-Wellhausen-elmélet, melyet 1878-ban Julius Wellhausen ajánlott, és amelyet a legtöbb neves bibliakritikus elfogadott.
Ez az elmélet Mózes öt könyvét különböző ősrégi iratokból álló tákolmánnyá darabolja föl, melyeket mind sok évvel Mózes ideje után írtak volna, és melyeket hosszú, fáradságos munkával foglaltak egybe, amely munkában a szerkesztő munkatársak egész sora vett részt.
Négy fő érvet sorakoztattak fel az elmélet mellett:
(1) az egyes részekben Isten nevének különböző használata,
(2) annak megállapítása, hogy a négy fő okirat mindegyike önmagában is olvasható, mint teljes egység;
(3) annak megállapítása, hogy ugyanazok a kijelentések, események, törvények, sőt egyes egyének története többször előfordulnak;
(4) az a megállapítás, hogy az egyes ősiratok nyelvezete nagyon különböző.
Gondos tanulmányozás után leszögezhető, hogy eme megállapítások egyike sem helytálló:
(1) Isten nevének hasonló változatait találjuk a Biblia más könyveiben is, melyek egységes voltát nem tették kérdésessé.
(2) Az egyes ősiratok állítólagos összefüggéseit gondos vizsgálatok után nem lehet fenntartani.
(3) Az úgynevezett párhuzamos részek gyakran különböző eseményeket jegyeznek fel. Ha ugyanaz a tudósítás kétszer szerepel, akkor az ismétlésnek általában világos és határozott oka van.
(4) A különböző okiratok más-más stílusa az eredeti héber nyelvben nem különbözik egymástól lényegesen. Határozott eltérések ott vannak, ahol azt a szóban forgó dolgok különbözősége megkívánja.
A régészet számos bizonyítékot szolgáltatott, melyek Mózes szerzőségét támasztják alá, s amelyek mind egyeznek a Bibliával, úgy ahogy az előttünk fekszik; és eme bizonyítékok közül sok éles ellentétben áll a régi okiratok eredetét bíráló elméletekkel. A mi Urunk Jézus Krisztus is személyesen utalt arra, hogy a Mózes öt könyve Mózes műve. A hívő keresztyének kövessék ebben is Urukat, és fogadják el, hogy az öt könyv valóban ennek a nagy prófétának a műve (Márk 10,3-5; 12,26; Jn 5,45-46; vö. Mt 8,4; 19,8; Márk 1,44; 7,10; Lk 5,14; 24,44; Jn 7,19.22-23).
(1) Krisztus a kőszikla (1Kor 10,4);
(2) a nép teljesen érdemtelen (2Móz 17,2. v.; Ef 2,1-6);
(3) jellegzetes ismertetőjelei a kegyelemből való életnek:
(a) ajándék (Jn 4,10; Róm 6,23; Ef 2,8);
(b) bővelkedő (vö. Róm 5,20 Zsolt 105,41);
(c) közel van (Róm 10,8); és
(d) a népnek csak el kellett vennie (Ézs 55,1).
A megütött kőszikla Krisztus halálára mutat, különösen a Szent Szellem kitöltetésével kapcsolatban (Jn 7,37-39), amely az elvégzett váltságművet követi, s kevésbé hangsúlyozza tehát bűneink eltörlését. De egyben a Jn 3,16 megerősítését is jelenti. Az „el ne vesszen" az engesztelő vérről; „hanem örök élete legyen" viszont az ajándékba kapott életről beszél (Róm 8,2.10-11).
(17,14) Ez az igehely és az 5Mózes néhány verse világosan tanítja, hogy Mózes tudott írni. Vö. 5Móz 28,58; 31,24. Mezopotámiában és Egyiptomban régi írásokat találtak jóval Mózes előtti időkből.
A kétszáz éve kezdődött bibliakritika előtt az egész keresztyén világ azt vallotta, hogy Mózes írta az öt Mózes-könyvet. Egy Jean Astruc nevű francia orvos 1753-ban azt az elméletet hirdette, hogy Mózes két különböző forrásból merített, abból indulva ki, hogy 1Móz 1,1; 2,4-ben az „Isten" szót, a következő néhány fejezetben viszont az „Úr" szót használja, és ez azokra a forrásokra utal, melyeket Mózes az ő öt könyvének megírásakor felhasznált. Hosszas tárgyalások után, melyekben sokféle nézet merült fel, ebből a kezdetből alakult ki a Graf-Wellhausen-elmélet, melyet 1878-ban Julius Wellhausen ajánlott, és amelyet a legtöbb neves bibliakritikus elfogadott.
Ez az elmélet Mózes öt könyvét különböző ősrégi iratokból álló tákolmánnyá darabolja föl, melyeket mind sok évvel Mózes ideje után írtak volna, és melyeket hosszú, fáradságos munkával foglaltak egybe, amely munkában a szerkesztő munkatársak egész sora vett részt.
Négy fő érvet sorakoztattak fel az elmélet mellett:
(1) az egyes részekben Isten nevének különböző használata,
(2) annak megállapítása, hogy a négy fő okirat mindegyike önmagában is olvasható, mint teljes egység;
(3) annak megállapítása, hogy ugyanazok a kijelentések, események, törvények, sőt egyes egyének története többször előfordulnak;
(4) az a megállapítás, hogy az egyes ősiratok nyelvezete nagyon különböző.
Gondos tanulmányozás után leszögezhető, hogy eme megállapítások egyike sem helytálló:
(1) Isten nevének hasonló változatait találjuk a Biblia más könyveiben is, melyek egységes voltát nem tették kérdésessé.
(2) Az egyes ősiratok állítólagos összefüggéseit gondos vizsgálatok után nem lehet fenntartani.
(3) Az úgynevezett párhuzamos részek gyakran különböző eseményeket jegyeznek fel. Ha ugyanaz a tudósítás kétszer szerepel, akkor az ismétlésnek általában világos és határozott oka van.
(4) A különböző okiratok más-más stílusa az eredeti héber nyelvben nem különbözik egymástól lényegesen. Határozott eltérések ott vannak, ahol azt a szóban forgó dolgok különbözősége megkívánja.
A régészet számos bizonyítékot szolgáltatott, melyek Mózes szerzőségét támasztják alá, s amelyek mind egyeznek a Bibliával, úgy ahogy az előttünk fekszik; és eme bizonyítékok közül sok éles ellentétben áll a régi okiratok eredetét bíráló elméletekkel. A mi Urunk Jézus Krisztus is személyesen utalt arra, hogy a Mózes öt könyve Mózes műve. A hívő keresztyének kövessék ebben is Urukat, és fogadják el, hogy az öt könyv valóban ennek a nagy prófétának a műve (Márk 10,3-5; 12,26; Jn 5,45-46; vö. Mt 8,4; 19,8; Márk 1,44; 7,10; Lk 5,14; 24,44; Jn 7,19.22-23).
2011. július 30., szombat
Ruff Tibor: Titkos beszélgetés Istennel 3.
„Akarom, hogy mindnyájan szóljatok nyelveken”
Egy másik széles körben elterjedt félreértés a nyelveken szólás adományát úgy értelmezi, hogy ilyenkor a hívõk a Szent Szellem által egy olyan ismert, mások által beszélt idegen nyelven szólalnak meg, természetfölötti módon, amelyet maguk sohasem tanultak. Bár a nyelvek ajándéka egyes esetekben mûködhet ilyen módon, s erre az Újszövetségben és az egyház történelmében egyaránt találunk példákat, magának Pál apostolnak a szavai cáfolják azt, hogy e karizmának ez lenne a fõ és egyetlen célja: „Mert aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem szellemben beszél titkos dolgokat.” (1Kor 14:2) Nem igaz tehát, hogy a nyelveken szólás ajándékát az apostolok arra kapták volna, hogy így váljanak képessé a pogány nemzetek között az általuk nem ismert nyelveken történõ igehirdetésre: egyetlen egy ilyen prédikációról sem tudósít bennünket a Szentírás! Ezt az elméletet azok a teológusok okoskodták ki, akik nem tapasztalták meg ennek a karizmának a mûködését, s így próbálták megérteni, mirõl is lehetett szó.
Egy harmadik nézet szerint – amelyet általában azok vallanak, akik valamilyen érthetetlen okból, talán a megcsalattatástól való félelemtõl vagy egyszerûen csak a vallásos materializmustól vezéreltetve semmiképp nem akarnak maguk is nyelveken szólni – nem kell mindenkinek megkapnia ezt az ajándékot, mondván: az Újszövetség szerint sem szól mindenki nyelveken (1Kor 12:30). Számos bibliatanító szerint azonban ez a bibliai megjegyzés nem a Szent Szellemben való keresztségkor az újszövetségi leírásokban általánosan megnyilvánuló nyelveken szólásra, azaz a személyes, Istennel való kapcsolatban használt imanyelvre vonatkozik, hanem annak nyilvános, istentiszteleti szolgálat formájában használt, magasabb szintû, magyarázattal is egybekapcsolt mûködésére, amely valóban nem mindenkinek adatik meg.
De e teológiai ellenvetésen kívül még érdekesebb feltenni azt a kérdést, hogy miért hivatkoznak erre ilyen vehemensen azok, akik maguk nem szólnak nyelveken, azaz hogy miért nem vágyakoznak egyáltalán arra, hogy megkapják a Szent Szellemnek ezt az ajándékát, sõt miért védekeznek ennek lehetõségével szemben? (Megjegyzendõ, hogy a Szentírás szerint csak a démonok befolyása alatt álló emberek félnek a Szent Szellem jelenlététõl és megnyilvánulásaitól. De ebbõl is van szabadulás.) Holott Pál apostol egyértelmûen felszólítja a hívõket: „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a szellemi ajándékokat…” (1Kor 14:2)
Sõt az apostol alább ekként ír: „Szeretném [theló]…, ha mindnyájan szólnátok nyelveken…” (5. vers) Egyes bibliatanítók kiemelik, hogy a görög theló szó ugyan valóban jelent óhajtást is („szeretném”), de alapjelentése ez: „akarom”. Pál mondata tehát erõsebb igényt fejez ki, mint az a – többnyire nyelveken nem szólók által készített – magyar bibliafordításokból kiérzõdik: „Akarom… hogy mindnyájan szóljatok nyelveken…” Ha nem is kifejezett parancs ez, mégis több, mint vágy: az apostol fontosnak tartja, hogy a hívõk átvegyék és használják Istennek ezt az ajándékát.
Scofield: Mózes 2. könyve 16. fejezet
(16,20) Ahogy az embert nem táplálja, ha visszaemlékezik az elfogyasztott ételekre, úgy a hívő szellemi megmaradását sem biztosítják a Krisztusról félretett emlékek.
(16,35) A „manna" szó két héber szó összetétele, és azt jelenti: Mi ez? (vö. 2Móz 16,15. v.), ezt kérdezték az izráeliták, mikor először meglátták. A manna a 2Móz 16,4-ben „kenyér", a Zsolt 78,24-25-ben „mennyei gabona" és „angyalok kenyere", a 4Móz 21,5-ben „hitvány eledel". A szent sátorban egy aranykorsóban őrizték (Zsid 9,4). A manna olyan volt, mint a koriander magja, színre pedig mint a bdellium gyantája, apró, mint a dara a földön, az íze pedig olyan volt, mint az olajos kalácsé (2Móz 16,14; 4Móz 11,7-8). A negyvenéves pusztai vándorlás teljes idején át hullott, és megszűnt, amikor Izráel fiai Gilgálnál ettek a föld terméséből (Józs 5,10-12). Habár természetes eredetű volt, az 1Kor 10,3 mégis „szellemi eledelnek" mondja a mannát, természetfölötti voltára utalva.
A manna Krisztus előképe az Ő megalázkodásában, amikor odaadta testét, hogy akik hisznek, életet nyerjenek (Jn 6,49-51). Mannával akkor táplálkozunk, ha elgondolkodunk azon, hogy amikor az Úr Jézus itt élt az emberek közt, nem a maga akaratát cselekedte, hanem az Atya akaratát (Jn 6,38-40).
(16,35) Mózes élete három egyenlően negyvenéves időszakból áll - Egyiptomban (2Móz 2,1-14), Midián földjén (2Móz 2,15-12,36) és a pusztában (2Móz 12,37-5Móz 34,8). A Szentírás többször említi a negyven évig tartó pusztai vándorlást (2Móz 16,35; Apcsel 7,36-40); Istvántól tudjuk, hogy Mózes negyven évig pásztorkodott Midián földjén (Apcsel 7,30); azt is tudjuk, hogy Mózes 120 évig élt (5Móz 34,7); ebből következik, hogy negyven évig volt a fáraó udvarában. Negyven napot töltött Mózes a Sínai-hegyen (2Móz 24,18; 34,28). Ugyanennyi ideig volt Urunk a pusztában, amikor megkezdte szolgálatát (Mt 4,2), és ennyi idő telt el a feltámadása és mennybemenetele között (Apcsel 1,3).
(16,35) A „manna" szó két héber szó összetétele, és azt jelenti: Mi ez? (vö. 2Móz 16,15. v.), ezt kérdezték az izráeliták, mikor először meglátták. A manna a 2Móz 16,4-ben „kenyér", a Zsolt 78,24-25-ben „mennyei gabona" és „angyalok kenyere", a 4Móz 21,5-ben „hitvány eledel". A szent sátorban egy aranykorsóban őrizték (Zsid 9,4). A manna olyan volt, mint a koriander magja, színre pedig mint a bdellium gyantája, apró, mint a dara a földön, az íze pedig olyan volt, mint az olajos kalácsé (2Móz 16,14; 4Móz 11,7-8). A negyvenéves pusztai vándorlás teljes idején át hullott, és megszűnt, amikor Izráel fiai Gilgálnál ettek a föld terméséből (Józs 5,10-12). Habár természetes eredetű volt, az 1Kor 10,3 mégis „szellemi eledelnek" mondja a mannát, természetfölötti voltára utalva.
A manna Krisztus előképe az Ő megalázkodásában, amikor odaadta testét, hogy akik hisznek, életet nyerjenek (Jn 6,49-51). Mannával akkor táplálkozunk, ha elgondolkodunk azon, hogy amikor az Úr Jézus itt élt az emberek közt, nem a maga akaratát cselekedte, hanem az Atya akaratát (Jn 6,38-40).
(16,35) Mózes élete három egyenlően negyvenéves időszakból áll - Egyiptomban (2Móz 2,1-14), Midián földjén (2Móz 2,15-12,36) és a pusztában (2Móz 12,37-5Móz 34,8). A Szentírás többször említi a negyven évig tartó pusztai vándorlást (2Móz 16,35; Apcsel 7,36-40); Istvántól tudjuk, hogy Mózes negyven évig pásztorkodott Midián földjén (Apcsel 7,30); azt is tudjuk, hogy Mózes 120 évig élt (5Móz 34,7); ebből következik, hogy negyven évig volt a fáraó udvarában. Negyven napot töltött Mózes a Sínai-hegyen (2Móz 24,18; 34,28). Ugyanennyi ideig volt Urunk a pusztában, amikor megkezdte szolgálatát (Mt 4,2), és ennyi idő telt el a feltámadása és mennybemenetele között (Apcsel 1,3).
2011. július 29., péntek
A zarándok útja - Pilgrim's progress
ohn Bunyan 1675-ben írta meg A zarándok útja - utazás a Mennybe című híres könyvét. Az író egy szegény iparos ember, akit bebörtönöztek, amiért hírdette Isten Igéjét. Ezidő alatt alkotta meg minden idők legkedveltebb könyvét. Bemutatja a Keresztény nevű férfi viszontagságait az üdvözülés felé.
A Zarándok Útja
A Zarándok Útja
Újszövetségi gyülekezetek: Ciprus
Acts 4,36; 11,19-20; 13,4; 15,39; 21,3.16; 27,4.
Ez a sziget a Földközi-tenger északkeleti sarkában fekszik, 140 mérföld (=225 km) hosszú, és legfeljebb 60 mérföld (96 km) széles; úgy gondolják, hogy ez az ószövetségi "Kittim" Num 24,24. Uralkodott fölötte Egyiptom, Perzsia, Görögország és végül Róma.
Barnabás Ciprusról származó megtért lévita volt, Acts 4,36; a föld, amelyet eladott, talán Cipruson volt, és a pénzt, amelyet érte kapott a jeruzsálemi első gyülekezet szükségleteire szentelte. Később az üldözés következtében sok hívő eljutott Ciprusra és Antiókhiába"senkinek nem prédikálva az Igét, hanem csak a zsidóknak", 11,19. Néhány ciprusi származású ember Antiókhiába utazott, "hirdetve az Úr Jézust" 20. v. Később Pál és Barnabás elhagyta Antiókhiát, hogy az első missziós utat megkezdje, és először Ciprust látogatták meg (nyilvánvalóan azért, mert Barnabás odavalósi volt), 13, 4. Salamisban prédikáltak a zsinagógákban, míg Páfuszban egy hamis prófétával találkoztak, akinek Pál a következőket mondta: "ó minden álnoksággal és minden gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége" 10. v. Pál igehirdetésének következménye lett, hogy a tiszttartó hívővé lett, 12. ν.
A második utazás kezdetén Barnabás és Márk önállóan hajózott el újra Ciprusra, 15,39. A harmadik utazás végén Pál elhajózott Ciprus mellett Szíria felé, 21,3. Mikor aztán Pál felment Jeruzsálembe Cézáreából, "bizonyos ciprusi Mnáson, egy régi tanítvány" volt velük, 21,16, minthogy ő és Lukács nála voltak elszállásolva. Ez az utolsó eset, hogy a "tanítvány" szó előfordul az Újszövetségben. Végül a római tengeri utazásnál a hajó "Ciprus alatt evezett el, mivelhogy a szelek ellenkezők voltak", 27,4. Nincs tehát kifejezett hivatkozás arra, hogy az újszövetségi időkben Cipruson gyülekezetek voltak, de a prédikálásra, egy hívőre és egy tanítványra, valamint Pálnak és Barnabásnak a szigeten végzett munkájára vonatkozó utalások arra engednek következtetni, hogy ott gyülekezetek alakultak. Nyilvánvalóan nem vettek részt az újszövetségi igazság kimunkálásában és nem került sor az újszövetségi Szentírásban való megörökítésükre.
Ez a sziget a Földközi-tenger északkeleti sarkában fekszik, 140 mérföld (=225 km) hosszú, és legfeljebb 60 mérföld (96 km) széles; úgy gondolják, hogy ez az ószövetségi "Kittim" Num 24,24. Uralkodott fölötte Egyiptom, Perzsia, Görögország és végül Róma.
Barnabás Ciprusról származó megtért lévita volt, Acts 4,36; a föld, amelyet eladott, talán Cipruson volt, és a pénzt, amelyet érte kapott a jeruzsálemi első gyülekezet szükségleteire szentelte. Később az üldözés következtében sok hívő eljutott Ciprusra és Antiókhiába"senkinek nem prédikálva az Igét, hanem csak a zsidóknak", 11,19. Néhány ciprusi származású ember Antiókhiába utazott, "hirdetve az Úr Jézust" 20. v. Később Pál és Barnabás elhagyta Antiókhiát, hogy az első missziós utat megkezdje, és először Ciprust látogatták meg (nyilvánvalóan azért, mert Barnabás odavalósi volt), 13, 4. Salamisban prédikáltak a zsinagógákban, míg Páfuszban egy hamis prófétával találkoztak, akinek Pál a következőket mondta: "ó minden álnoksággal és minden gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége" 10. v. Pál igehirdetésének következménye lett, hogy a tiszttartó hívővé lett, 12. ν.
A második utazás kezdetén Barnabás és Márk önállóan hajózott el újra Ciprusra, 15,39. A harmadik utazás végén Pál elhajózott Ciprus mellett Szíria felé, 21,3. Mikor aztán Pál felment Jeruzsálembe Cézáreából, "bizonyos ciprusi Mnáson, egy régi tanítvány" volt velük, 21,16, minthogy ő és Lukács nála voltak elszállásolva. Ez az utolsó eset, hogy a "tanítvány" szó előfordul az Újszövetségben. Végül a római tengeri utazásnál a hajó "Ciprus alatt evezett el, mivelhogy a szelek ellenkezők voltak", 27,4. Nincs tehát kifejezett hivatkozás arra, hogy az újszövetségi időkben Cipruson gyülekezetek voltak, de a prédikálásra, egy hívőre és egy tanítványra, valamint Pálnak és Barnabásnak a szigeten végzett munkájára vonatkozó utalások arra engednek következtetni, hogy ott gyülekezetek alakultak. Nyilvánvalóan nem vettek részt az újszövetségi igazság kimunkálásában és nem került sor az újszövetségi Szentírásban való megörökítésükre.
Scofield: Mózes 2. könyve 13-15. fejezet
(13,13) Az elsőszülött megváltása Izráelt a saját megváltására emlékeztette.
(14,30) A „megszabadítás" szó a héber jasa szó fordítása, mely a Józsué név gyökérszava, ami viszont a Jehosua név rövidítése, és azt jelenti: Jahve megment. A Józsué a Jézus szó héber alakja, és Krisztust Jézusnak kellett elnevezni, „mert Ő szabadítja meg népét annak bűneitől" (Mt 1,21). Az isteni szabadítás, amiről ez a vers beszél, figyelemre méltó képe a Krisztus által elvégzett megváltásnak.
(15,25) Izráel eljutott ezekhez a keserű vizekhez, miközben az Úr által kijelölt utat követte, ami azt jelzi, hogy Isten népének súlyos megtapasztalásai inkább nevelő, mint büntető jellegűek. A fa, amitől a víz édessé vált, a hívő keresztyént Krisztus keresztfájára emlékezteti, amely az ilyen tapasztalatok minden keserűségét elveszi (vö. Róm 15,3-4; Gal 3,13). A 27. vers azt mutatja, hogyha a próbatételt, mint az Atya akaratát elfogadták, utána áldás és növekedés következett (vö. Zsolt 1,3; 92,13).
(14,30) A „megszabadítás" szó a héber jasa szó fordítása, mely a Józsué név gyökérszava, ami viszont a Jehosua név rövidítése, és azt jelenti: Jahve megment. A Józsué a Jézus szó héber alakja, és Krisztust Jézusnak kellett elnevezni, „mert Ő szabadítja meg népét annak bűneitől" (Mt 1,21). Az isteni szabadítás, amiről ez a vers beszél, figyelemre méltó képe a Krisztus által elvégzett megváltásnak.
(15,25) Izráel eljutott ezekhez a keserű vizekhez, miközben az Úr által kijelölt utat követte, ami azt jelzi, hogy Isten népének súlyos megtapasztalásai inkább nevelő, mint büntető jellegűek. A fa, amitől a víz édessé vált, a hívő keresztyént Krisztus keresztfájára emlékezteti, amely az ilyen tapasztalatok minden keserűségét elveszi (vö. Róm 15,3-4; Gal 3,13). A 27. vers azt mutatja, hogyha a próbatételt, mint az Atya akaratát elfogadták, utána áldás és növekedés következett (vö. Zsolt 1,3; 92,13).
2011. július 28., csütörtök
Ruff Tibor: Titkos beszélgetés Istennel 2.
A mennyei jel
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lõn nagy hirtelenséggel az égbõl mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek elõttük kettõs tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk.” (Csel 2:1–4) Mint azt a 20. század elsõ napján kezdõdött pünkösdi mozgalom hangsúlyozza (errõl lásd keretes írásunkat), az Apostolok cselekedeteinek könyvében a Szentlélek-keresztség valóságos megtörténtének legfõbb és cáfolhatatlan jeleként mindig a nyelveken szólást (glosszolalia) említi meg a szerzõ – azaz maga a Szent Szellem.
A fenti leíráson kívül például közli azt is, hogy Péter apostol és társai egyedül a nyelveken szólás jele nyomán elfogadtak egy számukra addig képtelenségnek tûnõ tényt, tudniillik azt, hogy nem zsidók is megkaphatják Istentõl a Szent Szellemet: „Mikor még szólá Péter ez igéket, leszálla a Szent Szellem mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet. És elálmélkodának [magukon kívül voltak a megdöbbenéstõl] a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Mert hallják vala, hogy õk nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Szellemet, miképpen mi is?” (Csel 10: 44–47) Jól látható ebbõl, hogy a nyelveken szólást a Szent Szellem megkapásának biztos és elégséges jeleként értelmezte, mivelhogy „mi is” így kaptuk azt, mondja. Késõbb Péter ekként számol be továbbra is szkeptikus jeruzsálemi barátainak: „Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszálla a Szent Szellem õreájuk, miképpen mireánk is kezdetben… ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nékünk is, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna? Ennek hallatára aztán megnyugovának, és dicsõíték az Istent, mondván: »Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!«” (11:15–18)
Scofield: Mózes 2. könyve 12. fejezet
(12,11) A páskabárány előképe Krisztusnak, a mi Megváltónknak (2Móz 12,1-28; Jn 1,29; 1Kor 5,6-7; 1Pt 1,18-19):
(1) Szükséges volt, hogy a bárány hiba nélküli legyen, és ezért őrizet alatt kellett tartani négy napon át (2Móz 12,5-6). Így Urunk nyilvános élete is ellenségei vizsgálata alatt folyt le, és a próba szent voltát bizonyította (Lk 11,53-54; Jn 8,46; 18,38).
(2) Az így megvizsgált bárányt meg kellett ölni (2Móz 12,6; Jn 12,24; Zsid 9,22).
(3) A vért fel kellett használni (2Móz 12,7). Ez az egyéni hit szükségességét hangsúlyozza, és visszautasítja az általános üdvözülést (Jn 3,36).
(4) Az így alkalmazott vér, amelyhez semmit sem tettek hozzá, teljes védelmet nyújtott az ítélettől (2Móz 12,13; Zsid 10,10-14; 1Jn 1,7). És
(5) a páska ünnepe rámutat Krisztusra, az élet kenyerére, és megfelel az Úrvacsorának (Mt 26,26-28; 1Kor 11,23-26). Az ünnepet megtartani kötelesség és kiváltság volt, de nem volt föltétele a biztonságnak. A Krisztus-hívőt a vér menti meg, „a Bárányé, aki megöletett e világ megalapítása óta" (Jel 13,8; 1Pt 1,20), s naponta azáltal erősödik, hogy az Igével táplálkozik - az élő Igével, Krisztussal, és az élő Igével, a Szentírással.
(12,38) A tömérdek gyülevész nép, hasonlóan a mai idők megtéretlen egyháztagjaihoz, akkor is, most is sok gyöngeség és egyenetlenség okozója (vö. 4Móz 11,4-6). Az isteni hatalom csodás megnyilvánulásainak tanúi voltak, ami vonzotta őket, de szívük változatlan maradt. Vö. Lk 14,25-27.
(12,41) Ez az időszak valószínűleg Ábrahámnak Egyiptomba való lemenetelével vette kezdetét. Vö. 1Móz 12,10 és 1Kir 6,1.
(1) Szükséges volt, hogy a bárány hiba nélküli legyen, és ezért őrizet alatt kellett tartani négy napon át (2Móz 12,5-6). Így Urunk nyilvános élete is ellenségei vizsgálata alatt folyt le, és a próba szent voltát bizonyította (Lk 11,53-54; Jn 8,46; 18,38).
(2) Az így megvizsgált bárányt meg kellett ölni (2Móz 12,6; Jn 12,24; Zsid 9,22).
(3) A vért fel kellett használni (2Móz 12,7). Ez az egyéni hit szükségességét hangsúlyozza, és visszautasítja az általános üdvözülést (Jn 3,36).
(4) Az így alkalmazott vér, amelyhez semmit sem tettek hozzá, teljes védelmet nyújtott az ítélettől (2Móz 12,13; Zsid 10,10-14; 1Jn 1,7). És
(5) a páska ünnepe rámutat Krisztusra, az élet kenyerére, és megfelel az Úrvacsorának (Mt 26,26-28; 1Kor 11,23-26). Az ünnepet megtartani kötelesség és kiváltság volt, de nem volt föltétele a biztonságnak. A Krisztus-hívőt a vér menti meg, „a Bárányé, aki megöletett e világ megalapítása óta" (Jel 13,8; 1Pt 1,20), s naponta azáltal erősödik, hogy az Igével táplálkozik - az élő Igével, Krisztussal, és az élő Igével, a Szentírással.
(12,38) A tömérdek gyülevész nép, hasonlóan a mai idők megtéretlen egyháztagjaihoz, akkor is, most is sok gyöngeség és egyenetlenség okozója (vö. 4Móz 11,4-6). Az isteni hatalom csodás megnyilvánulásainak tanúi voltak, ami vonzotta őket, de szívük változatlan maradt. Vö. Lk 14,25-27.
(12,41) Ez az időszak valószínűleg Ábrahámnak Egyiptomba való lemenetelével vette kezdetét. Vö. 1Móz 12,10 és 1Kir 6,1.
2011. július 27., szerda
Scofield: Mózes 2. könyve 8. fejezet
(8,2) Az egyiptomiaknak valóban sok istenük volt, amelyek szerintük részben a mennyben, a földön és a föld alatti régiókban laknak. Ha a három közül bármelyik terület ítélet alá került, ez érintette az egyiptomiak egy vagy több istenét. A tíz csapással Isten nemcsak Egyiptomot látogatta meg, hanem ugyanakkor isteneit is. Így a sötétség (2Móz 10,21-23) a legelőkelőbb egyiptomi istenségre, a napistenre, Rá-ra mért csapást.
(8,25) A fáraó által javasolt három megalkuvó indítvány hasonló azokhoz, amelyeket a mai keresztyéneknek tesznek.
(1) Itt valójában erről van szó: „Légy hívő, ha akarsz, de ne légy kicsinyes - maradj Egyiptomban". Ez minden esetben a világgal való hasonulással végződik. Vö. Zsolt 50,9-17; 2Kor 6,14-18; Gal 1,4.
(2) Amikor a fáraó azt javasolja, hogy az izráeliták „nagyon messze ne távozzanak" (2Móz 8,28. v.), ez csupán csekély módosítása az előbbi indítványnak, mintha azt mondta volna: „Ne legyetek annyira világiatlanok". Vö. 1Sám 15,3.9.13-15.19-23. És végül
(3) a fáraó a legkörmönfontabb indítványt teszi (2Móz 10,8-11), azt, hogy az izráeliták mehetnek és áldozhatnak az ő Istenüknek, de a gyermekeik maradjanak Egyiptomban. Még sok hívő szülő is hajlik arrad, hogy gyermekének érvényesülést és jó világi állást biztosítson. Vö. Mt 20,20-21.
(8,25) A fáraó által javasolt három megalkuvó indítvány hasonló azokhoz, amelyeket a mai keresztyéneknek tesznek.
(1) Itt valójában erről van szó: „Légy hívő, ha akarsz, de ne légy kicsinyes - maradj Egyiptomban". Ez minden esetben a világgal való hasonulással végződik. Vö. Zsolt 50,9-17; 2Kor 6,14-18; Gal 1,4.
(2) Amikor a fáraó azt javasolja, hogy az izráeliták „nagyon messze ne távozzanak" (2Móz 8,28. v.), ez csupán csekély módosítása az előbbi indítványnak, mintha azt mondta volna: „Ne legyetek annyira világiatlanok". Vö. 1Sám 15,3.9.13-15.19-23. És végül
(3) a fáraó a legkörmönfontabb indítványt teszi (2Móz 10,8-11), azt, hogy az izráeliták mehetnek és áldozhatnak az ő Istenüknek, de a gyermekeik maradjanak Egyiptomban. Még sok hívő szülő is hajlik arrad, hogy gyermekének érvényesülést és jó világi állást biztosítson. Vö. Mt 20,20-21.
2011. július 26., kedd
Kathryn Kuhlman: Csodák történnek 5.
Miss Kuhlman ismét a hallgatósághoz intézte szavait. Hadd mondjam el önöknek, mi történt hetekkel ezelőtt Pittsburgh-ban. Szeretném, ha megismernék új barátomat, Gordon Wilsont. Ő ott volt a csodaszolgálaton azon a napon. Egy kisvárosból jött, nyolcvan mérföldre nyugatra Ottawától, Kanadában. És nem egyedül, hanem négy asszonyt hozott magával, mind nyomorékok voltak, egyikük tolószékben. Nemcsak ez a férfi gyógyult meg vérző fekélyéből, hanem a kocsiban mindenki a gyógyulás áldását nyerte. Az egyik hölgy a kis kanadai város doktorának felesége volt. A gyülekezetben kis zavargás támadt és hallottam, amint egyesek azt mondták: Dicsőség Istennek és Halleluja! De várjunk – folytatta miss Kuhlman. Hangját felemelte, de nyugodt volt. Nemcsak visszament Kanadába, Ontarióba, hanem Mr. Wilson bérelt egy buszt, megtömte emberekkel és a következő héten visszajött velük. És azóta úgy látszik, ennek a kis városnak a lakossága felerészben már itt volt Pittsburghban a csodaszolgálatokon. A hallgatóság nevetett és tetszésének adott
kifejezést. De Pittsburgh nem csak az egyedüli, ahol gyógyulások történnek – folytatta. A nép helyeslőleg mormogott. – Ma szeretném, ha találkoznának valakivel. Mindjárt megmutatom, hogy azok, akik meggyógyultak, gyógyultak is
maradnak.
Egy kedves arcú nő sötétkék ruhában ballagott az emelvényre egy pár mankóval a kezében. Mondja el
kedves, mi történt. Mikor a múlt hónapban eljöttem a szolgálatra, mankók nélkül nem tudtam járni – szólt tiszta, de
meghatottságtól remegő hangon. – Tizenkét esetben műtötték az egyik lábamat, a másikat tizenötször. Eltávolították a csontok egy részét és a talpamra új húst tettek a hasamból. Ez azt jelenti, hogy a hasán jár? – nevetett miss Kuhlman. No igen, de nem mankó nélkül. Alig bírtam elviselni a fájdalmat, mikor a talajt éreztem. Most már ez elmúlt. A nő keményen dobbantott a lábával a padlón. A gyülekezet helyeselt. Miss Kuhlman egy disztingvált férfihez fordult, aki mögötte állt az emelvényen. Dr. Biery – mondta – ön megvizsgálta ezt a hölgyet a múlt alkalommal. Mint orvosdoktor, mit szól hozzá?
Dr. Martin Biery, aki harminc éve sebészspecialista, a mikrofonhoz lépett.
- Mikor megvizsgáltam ezt a hölgyet, konstatáltam, hogy mint mondja, csakugyan hiányzik minden csont a lábából. Ez lehetetlenné teszi a normális járást, amellett nagy fájdalommal jár. De mikor gyógyulása után megvizsgáltam, nem fájt és nem volt lágy. Ha csupán enyhülésről lenne szó és nem gyógyulásról, a fájdalmak eddig már visszatértek volna. - -
- Mutassa, hogy tud járni – mondta a miss.
A hölgy keresztülment az emelvényen és időnként vidáman dobbantott.
- Mit szól hozzá, dr. Biery? Ennek Istentől kellett jönnie.
- Igen, ez Istentől jött – szólt miss Kuhlman szelíden. Aztán felemelte szemét és imádkozott. - Drága Jézus, minden, amit mondani tudunk, köszönet érte. Milliószor köszönjük. Ekkor a hölgy, aki meggyógyult, sírni kezdett. Dr. Biery is sírt, miss Kuhlman is. Én is törölgettem a szememet a zsebkendőmmel.
A következő pillanatban nevettünk, mikor miss Kuhlman elmondott egy esetet, ami röviddel ezelőtt történt Pittsburghban.
Anélkül, hogy tudtam volna, egy new-yorki katolikus pap részt vett az egyik csodaszolgálatomon. Ez alatt a szolgálat alatt történt vele valami – valami csodálatos. Ezt akarta kifejezni hozzám irt levelében: Kedves miss Kuhlman! Mindenki dicsérje az örök Atyát. Dicsőség Jézus Krisztusnak. Dicsőség a Szent Szellemnek azért a Szellemért, aki hozzám jött... Úgy sírtam, mint még soha, és nevettem, mint még soha. Dicséretet mondtam, mint soha azelőtt. Úgy kiáltottam, mint soha azelőtt – mindezt a kocsimban útban hazafelé ezen a reggelen.
Nem sokkal ezután ismét irt és meghívott, tartsak szolgálatokat az ő városukban is. Így irt: Sajnálom, hogy az én templomomba nem hívhatom meg, de ha eljön, kibérelem számára az auditóriumot. Alkalmat szeretnék adni másoknak is, hogy megtapasztalják azt, amit én átéltem. Miss Kuhlman tréfásan folytatta: Mindez emlékeztet engem arra a kislányra, aki a mamájával jött el a szolgálatra és azt mondta: Mama, nem tudna miss Kuhlman egy csodaszép papát csinálni nekünk?
kifejezést. De Pittsburgh nem csak az egyedüli, ahol gyógyulások történnek – folytatta. A nép helyeslőleg mormogott. – Ma szeretném, ha találkoznának valakivel. Mindjárt megmutatom, hogy azok, akik meggyógyultak, gyógyultak is
maradnak.
Egy kedves arcú nő sötétkék ruhában ballagott az emelvényre egy pár mankóval a kezében. Mondja el
kedves, mi történt. Mikor a múlt hónapban eljöttem a szolgálatra, mankók nélkül nem tudtam járni – szólt tiszta, de
meghatottságtól remegő hangon. – Tizenkét esetben műtötték az egyik lábamat, a másikat tizenötször. Eltávolították a csontok egy részét és a talpamra új húst tettek a hasamból. Ez azt jelenti, hogy a hasán jár? – nevetett miss Kuhlman. No igen, de nem mankó nélkül. Alig bírtam elviselni a fájdalmat, mikor a talajt éreztem. Most már ez elmúlt. A nő keményen dobbantott a lábával a padlón. A gyülekezet helyeselt. Miss Kuhlman egy disztingvált férfihez fordult, aki mögötte állt az emelvényen. Dr. Biery – mondta – ön megvizsgálta ezt a hölgyet a múlt alkalommal. Mint orvosdoktor, mit szól hozzá?
Dr. Martin Biery, aki harminc éve sebészspecialista, a mikrofonhoz lépett.
- Mikor megvizsgáltam ezt a hölgyet, konstatáltam, hogy mint mondja, csakugyan hiányzik minden csont a lábából. Ez lehetetlenné teszi a normális járást, amellett nagy fájdalommal jár. De mikor gyógyulása után megvizsgáltam, nem fájt és nem volt lágy. Ha csupán enyhülésről lenne szó és nem gyógyulásról, a fájdalmak eddig már visszatértek volna. - -
- Mutassa, hogy tud járni – mondta a miss.
A hölgy keresztülment az emelvényen és időnként vidáman dobbantott.
- Mit szól hozzá, dr. Biery? Ennek Istentől kellett jönnie.
- Igen, ez Istentől jött – szólt miss Kuhlman szelíden. Aztán felemelte szemét és imádkozott. - Drága Jézus, minden, amit mondani tudunk, köszönet érte. Milliószor köszönjük. Ekkor a hölgy, aki meggyógyult, sírni kezdett. Dr. Biery is sírt, miss Kuhlman is. Én is törölgettem a szememet a zsebkendőmmel.
A következő pillanatban nevettünk, mikor miss Kuhlman elmondott egy esetet, ami röviddel ezelőtt történt Pittsburghban.
Anélkül, hogy tudtam volna, egy new-yorki katolikus pap részt vett az egyik csodaszolgálatomon. Ez alatt a szolgálat alatt történt vele valami – valami csodálatos. Ezt akarta kifejezni hozzám irt levelében: Kedves miss Kuhlman! Mindenki dicsérje az örök Atyát. Dicsőség Jézus Krisztusnak. Dicsőség a Szent Szellemnek azért a Szellemért, aki hozzám jött... Úgy sírtam, mint még soha, és nevettem, mint még soha. Dicséretet mondtam, mint soha azelőtt. Úgy kiáltottam, mint soha azelőtt – mindezt a kocsimban útban hazafelé ezen a reggelen.
Nem sokkal ezután ismét irt és meghívott, tartsak szolgálatokat az ő városukban is. Így irt: Sajnálom, hogy az én templomomba nem hívhatom meg, de ha eljön, kibérelem számára az auditóriumot. Alkalmat szeretnék adni másoknak is, hogy megtapasztalják azt, amit én átéltem. Miss Kuhlman tréfásan folytatta: Mindez emlékeztet engem arra a kislányra, aki a mamájával jött el a szolgálatra és azt mondta: Mama, nem tudna miss Kuhlman egy csodaszép papát csinálni nekünk?
Scofield: Mózes 2. könyve 7. fejezet
(7,5) Ez prófétai jel is egyben. A nemzetek akkor ismerik meg az Urat, amikor majd helyreállítja és megáldja Izráelt a királyságban. (Ézs 2,1-3; 11,10-12; 14,1; 60,4-5; Ez 37,28).
(7,12) Vö. 2Móz 4,2-vel. Miként a kígyókat, melyek itt a Sátánt jelképezik, akinek hatalma van a halálon (Zsid 2,14; Jel 12,9), Áron vesszeje elnyelte, úgy Krisztus győzelmes föltámadása elnyeli a halált (1Kor 15,54). Vö. 4Móz 17,8. Ezt a győzelmet az Úr Jézus Krisztus vívta ki a bűnért elszenvedett golgotai halála és föltámadása által.
(7,20) Hasznos ezeket a csapásokat a következőképpen osztályozni:
(1) undort keltő csapások - vérré vált víz, békák, tetvek;
(2) fájdalmas csapások - bogarak (bögölyök), dögvész, fekély;
(3) szörnyű csapások - jégeső, sáskák, sötétség és
(4) ellenállhatatlan csapás - az elsőszülöttek halála.
Az első kilenc csapás, bármilyen szörnyű volt is, nem tudta megrendíteni a fáraó meg nem újult és kemény szívét.
(7,12) Vö. 2Móz 4,2-vel. Miként a kígyókat, melyek itt a Sátánt jelképezik, akinek hatalma van a halálon (Zsid 2,14; Jel 12,9), Áron vesszeje elnyelte, úgy Krisztus győzelmes föltámadása elnyeli a halált (1Kor 15,54). Vö. 4Móz 17,8. Ezt a győzelmet az Úr Jézus Krisztus vívta ki a bűnért elszenvedett golgotai halála és föltámadása által.
(7,20) Hasznos ezeket a csapásokat a következőképpen osztályozni:
(1) undort keltő csapások - vérré vált víz, békák, tetvek;
(2) fájdalmas csapások - bogarak (bögölyök), dögvész, fekély;
(3) szörnyű csapások - jégeső, sáskák, sötétség és
(4) ellenállhatatlan csapás - az elsőszülöttek halála.
Az első kilenc csapás, bármilyen szörnyű volt is, nem tudta megrendíteni a fáraó meg nem újult és kemény szívét.
2011. július 25., hétfő
Ruff Tibor: Titkos beszélgetés Istennel 1.
Pünkösd a kereszténységben a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Ezen a zsidó ünnepen (a sávuót, azaz a hetek ünnepén) szállt le elõször Jézus tanítványaira Isten Szelleme Jeruzsálemben, hogy erejével képessé tegye és felhatalmazza õket a keresztény világébredés elindítására: arra, hogy természetfeletti erõvel, jelekkel és csodákkal kísérve tudjanak tanúságot tenni Jézus Krisztus feltámadásáról és mennybemenetelérõl. A dolog bevált: a kereszténység elterjedt az egész világon. A Szellem érkezésének jele egy mindenkit meglepõ „gyermekes bolondság” volt: a nyelveken szólás.
A Szentlélek megérintheti bármelyik embert bármikor: az édes érzésre, amelyet ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor a szomjhalál szélén álló sivatagi vándor váratlanul forrásra bukkan, amelybõl végre ihat, sok év múlva is emlékezni fog. A Szent Szellemben való alámerítkezést ezzel szemben ahhoz hasonlíthatnánk, mintha a forrást, a csapot örökre beszerelné valaki a bensõnkbe, hogy bármikor ihassunk belõle. Ez a forrás, ez a csap maga a Szent Szellem személye.
Jézus tanítványainak alámerítkezése a Szent Szellemben különleges és egyetlen, megismételhetetlen esemény volt az õ életükben is. Bár késõbb is sokszor újra „megteltek Szent Szellemmel”, ezek a „betöltekezések” különböztek az elsõ pünkösdtõl. A késõbbiekben abból a belsõ forrásból merítettek újra meg újra, amely ezen a nevezetes napon jött létre bennük, amikor a Szent Szellem személye és ereje elõször szállt le rájuk a mennybõl, körülvette, elárasztotta õket, betöltötte személyiségüket, hogy így örökre bennük maradjon.
Ez az esemény tehát, a „Szentlélek-keresztség” teljesen egyedülálló és egyetlen esemény minden keresztény életében. Tévesek azok a teológiai koncepciók, amelyek ezt valamelyik más hitbeli lépéssel mossák egybe a kereszténnyé válás folyamatát illetõen. Egyesek szerint a Szentlélek-keresztség megtörténik már a megtéréskor, hiszen a megtérõ is befogadja Jézust, a Krisztus Szellemét. Mások véleménye szerint a vízkeresztségkor történik ez meg automatikusan.
Azonban Jézus tanítványai esetében jól látható a Szentírásban, hogy bár teljes szívükbõl meg voltak már térve, és túl voltak már a vízkeresztségen is, mégis egy különálló, egyedi, összetéveszthetetlen esemény volt életükben a Szent Szellemben való alámerítkezés, a Szent Szellem vétele. Találóan nevezik tehát ezt egyes bibliatanítók második élménynek, hangsúlyozva ezzel, hogy semmiképpen nem tévesztendõ össze sem a megtéréssel, sem a vízkeresztséggel. Akik ezeket az élményeket egybemossák a Szentlélek-keresztséggel, mintha ez megtérésükkor, vízkeresztségükkor megtörtént volna velük, valójában egyáltalán nem részesültek még a Szent Szellem teljességébõl. Hasonlóképp nem tekinthetõ Szentlélek-keresztségnek az sem, amikor valakit erõteljesen megérint Isten Szellemének ereje, még ha ez nagy természetfölötti élményt okoz is. De a bérmálkozás vagy konfirmáció sem részesít Szentlélek-keresztségben, hiszen azt meg egyrészt nem elõzte meg bibliai megtérés és újjászületés, másrészt a Szent Szellem vétele nem egy rituális cselekmény, hanem valóság.
A Szent Szellemben való alámerítkezés eseményének tartalma az, hogy a Jézus Krisztusban már hívõ ember, aki a Messiást befogadta a szívébe, és valóságosan elkötelezte magát követésére, Isten harmadik – Jézustól és az Atyától különbözõ – személyét, a Szent Szellemet örökre meghívja és befogadja a szívébe, lelkébe, sõt testébe, azaz egész személyiségébe. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, elõször is át kell adnia magát feltétel nélkül és örökre Istennek és Jézus Krisztusnak, a Megváltó engesztelõ halálába és feltámadásába vetett élõ hit által az Isten Igéjének és a Szentléleknek való engedelmességre: ez a megtérés. Ha ez a feltétel már teljesült, akkor kérnie kell Istentõl Jézus Krisztus nevében, hogy töltse be Szent Szellemmel. Jézus többszörösen megerõsített ígérete szerint bizonyos lehet abban, hogy kérését Isten teljesíti (lásd például Lk 11:9–13). Keresztelõ János állítása szerint Jézus „az, aki Szent Szellemben és tûzben merít majd alá titeket” (Mt 3:11). Isten adja tehát a Szent Szellemet, és Jézus meríti bele a hívõt.
Ezután a hívõnek hittel be kell fogadnia Isten Szellemét, aki imájára válaszolva máris körülvette õt (Jézus máris elkezdte a bemerítését), és alig várja, hogy örökre beköltözhessen a személyiségébe, szívébe, testébe. A Szent Szellem ilyenkor láthatatlan folyóként folyja körül, és kezdi elborítani azt, aki hittel hívta Õt. A hívõnek innia kell, mi több, tele kell magát innia ebbõl a folyóból: szívének minden szomjúságát, amelyet Isten és a boldogság iránt hordozott magában egész életében, most végre teljesen kielégítheti. Ekkor beteljesedik, hogy „boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert õk megelégíttetnek” (Mt 5:6). Azok járnak jól, akik nagyon szomjasak voltak Istenre – de azok is megelégednek, akik kevésbé: a beteljesedés mértékét a szomjúság mértéke határozza meg. Mindez járhat erõteljes természetfölötti és érzelmi élménnyel; ez jó, de nem szükségszerû. A hit a döntõ. A Szentlélekben alámerítkezõnek Isten Igéje alapján el kell hinnie, hogy Isten Szelleme örökre beköltözött a szellemébe, testébe.
Forrás: Új Exodus Magazin, 2001.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)