A hamis
A prófétálás hatalmas témaköre időben nagyon messzire nyúlik vissza. Fontos velejárói az éleslátás és a józan ítélőképesség. Az igaz és a hamis próféciákat ugyanis nem mindig könnyű egymástól megkülönböztetni. Ez már jóval a keresztény kor előtt is így volt. Kétségkívül így állt a helyzet az apostoli időkben - és azóta is. Amíg a prófétálás erőteljesen működött, mindig megfigyelhető volt egy olyan tendencia is, hogy némelyek szemében közhellyé váljon, sőt voltak olyanok is, akik egyenesen kigúnyolták. Ezékiel arra panaszkodott, hogy prófétálása nem gyakorolt nagyobb benyomást hallgatóságára, mint valami „szerelmeskedő" ének. Az apostolok is bizonyos fenntartásokkal közelítették meg a kérdést, és ragaszkodtak a prófétálás valódiságát alátámasztó bizonyítékok megvizsgálásához. „Ne oltsátok meg a Szellemet, ne vessétek meg a prófétálást, de mindent vizsgáljatok meg, ragaszkodjatok a jóhoz, a gonosz minden formájától pedig tartózkodjatok." (Az ITesszalonika 5,19-21 szó szerinti fordítása)
Óriási horderejű dolog azt állítani, hogy valaki az Úr nevében szól! Nem kell szükségszerűen elfogadnunk csak azért, mert valaki ezt hirdeti magáról. A magukat prófétáknak nevezők esetében nemcsak az illetők megbízólevelét, hanem magát a próféciát is meg kell vizsgálnunk. A minden kritika nélküli elfogadást a Szentírás nem támogatja. Jézus így figyelmeztetett: „Meglássátok azért, mimódon hallgatjátok." (Lk 8,18)
Emberi természetünk olyan, hogy örömmel jóváhagyjuk a fülünknek tetsző üzenetet - „a kedvünk szerint valókat", ahogy a júdeai királyok végnapjaiban is történt, midőn házi prófétáik mindig optimista (de helytelen) jövendöléseket mondtak. Nem egyszer megtörtént, hogy keresztények csoportjai csak azért fogadtak el bizonyos próféciákat, mert azok megerősítették teológiai vagy szervezeti dogmáikat; a próféciákat tehát nem ítéletnek, hanem előítéletnek vetették alá. Csakis a Szentírás őszinte szívvel való tanulmányozása fog helyes eredményre vezetni. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt az egyszerű szabályt, hogy „két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó". A prófétálással sokan visszaéltek, és arra használták fel, hogy az övéktől eltérő véleményeket elfojtsák, ahogy Jeremiást is bebörtönözték, mert nem értett egyet a többi, úgynevezett prófétával. A próféciákat azonban nem valamiféle titkos szavazás vagy többségi vélemény ítéli meg. A vox populi (nép szava) csak ritkán ugyanaz, mint a vox Dei.(Isten szava).
Az ebből származó bajok, sőt katasztrófák hosszú történelme jól szemlélteti és igazolja Krisztus, illetve az apostolok azon figyelmeztetéseit, miszerint a prófétai kijelentéseket megfelelő óvatossággal kell kezelni. Mindig az Isten Igéjével kell megmérnünk őket. Az ember akkor is felelős tetteiért, ha egy másik személy prófétálásának engedelmeskedve cselekszik. Évának is be kellett látnia, hogy a megcsalattatás ténye nem teszi jóvá hibáját. Emellett a hamis prófétálgatás eredményei bumerángként visszahatnak magára a csalóra is.
Magukat prófétának nevező látnokok sokasága látogatta az első Egyház gyülekezeteit. A hívők nagy része írástudatlan volt, és a nemrég alakult gyülekezetek számára kevés keresztény irodalom és tapasztalat állt csak rendelkezésre. Égető szükség volt a tanításra, a prófétákat ezért mindenütt örömmel fogadták. Nem meglepő tehát, hogy nagy hitelt adtak az állítólagosan Istentől inspirált üzeneteknek. A korai hívők szétszórt, a tanításra szinte koldusként áhítozó csoportjaiban kevesen voltak abban a helyzetben, hogy a próféciákat megítélhették volna.
Az apostolok újra és újra szembetalálták maguk, ezzel a problémával. János végül egy nagyon egyszerű próbát ajánlott - az olyan prófétát, aki nem azt tanítja hogy Krisztus eljött testben, ne engedjék szólni, sőt még csak ne is fogadják be. Erre a szabályra azért volt nagy szükség, mert olyan nézetek kezdtek elterjedni, hogy Isten nem vethette alá magát a keresztre feszítésnek, és hogy valójában nem is Istent, hanem valamiféle fantom-Krisztust feszítettek meg a kereszten, aki csak Istennek tűnt, de vallójában nem volt az (docetizmus).
Ez csak egy volt a vallásos szelek szárnyain beáramló tévedések közül. Több jel mutat arra, hogy ez a tanítás hatással volt a korintusiakra is, akik „szellemieknek" tartották magukat, mondván, hogy az élet nagyobb mélységeit ismerik, és ebben olyan messzire mentek, hogy magukat már feltámadott, elváltozott testben élőknek vallották. Pál a hozzájuk írt első levelének 15. fejezetében a feltámadásról szóló részletes tanítással válaszolja meg ezt a veszélyes badarságot. Az efféle tévtanok mind profetikus kijelentésekre hivatkozva terjedtek el - nagyon sok fejtörést okozva az apostoloknak és munkatársaiknak.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
