Előző, A Szent Nevetéstől a Szent Tűzig című könyvemben a vallásos képmutatás tíz jellemvonását soroltam fel. A vallásos képmutató: 1. az igazság kizárólagos letéteményesének tartja magát, még Isten népe között is; 2. önigazult; 3. az emberi vélekedések rabja, 4. féltékeny, irigy és versengő; 5. nagyon kritikus; 6. láttatni akarja szellemiességét; 7. cinikus és szkeptikus; 8. megkötözöttséget hoz szabadság helyett; 9. jobban érdeklik a külsőségek és a tradíciók, mint Isten ereje, kegyelme és szeretete; 10. szűk-látókörű, nacionalista és szélsőségesen felekezetieskedő.
Ezek a jellemvonások jelzik többnyire (kivéve a 3, 4. és a 6.) a kritikusok destruktív irányultságát is. Kritikáik hatásának leírására nincs jobb kifejezés, mint destruktív. De nekünk is vigyáznunk kell, mert amilyen mértékben jelen vannak ugyanezek a jellemvonások a mi életünkben, olyan mértékben romboljuk magunk is a nyájat, és hozunk szégyent az Úr nevére. Ezért mielőtt könnyelműen a kritikusokra mutogatnánk, vizsgáljuk meg magunkat, hogy nem estünk-e ugyanabba a csapdába.
A kritizálás szellemének vizsgálata közben tehát ne csak kifelé, hanem befelé is nézzünk. Más szóval: ezek a pontok ugyanolyan fontosak az önvizsgálat számára, mint a konstruktív és a romboló kritika megkülönböztetésében. Azon kell igyekeznünk, hogy ez a mérges gyökér soha ne növekedhessen fel saját életünkben és szolgálatunkban, és soha ne bátortalanítson el bennünket, ha ellenfeleink ezekkel a negatív jellemvonásokkal rendelkeznek.
1. A destruktív kritikusok általában önjelöltek, és nem Isten hívta el őket. Miután Jézus megfeddte a vallásos képmutatókat, emlékeztette tanítványait: „Aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mt 23,11-12) A kritikusok gyakran esnek az önfelmagasztalás bűnébe, mert elhívásuk, Krisztus Testéért érzett féltésük és aggodalmuk miatt saját elképzeléseiket állítják be mérceként, amihez minden mást igazítani kell. Az ilyen „elhívásokat” a helyi vezetők nem tudják megerősíteni, és nem a helyi gyülekezet küldi ki őket, mint ahogyan ezt a missziós szolgálatok, gyülekezetalapítások vagy evangélizáló szolgálatok esetében teszik. A kritikusok inkább úgy érzik, az ő feladatuk: megóvni az egyházat.
Még ha a motiváció nemes és őszinte is, a belőle kinövő „szolgálat" gyakran nagyon veszélyes, mivel a destruktív kritikusok nincsenek tekintély alatt és nincs beszámolási kötelezettségük. Lehet, hogy azért járják a maguk útját, mert nem táplálták őket megfelelően, soha nem korrigálták megnyilvánulásaikat, és nem kaptak tanítást az alapvető szolgálati elvekről. Gyakran azért nem becsülnek más vezetőket, mert teljesen meg vannak győződve a saját igazukról. És mivel nem állták ki a gyülekezeti élet és a mindennapi szolgálat tűzpróbáját, nem veszik észre saját hibáikat és gyengeségeiket. (Nincs jobb eszköz, amely megmutatná saját hibáinkat és gyengeségeinket, mint a szelíd vezetőkkel naponta vállvetve végzett szolgálat a tökéletlen nyáj felé!) A megtört szív felbecsülhetetlenül drága, amely elég ritka a destruktív kritikusok körében.
Ezek a kritikusok óva intik az egyházat bizonyos modern keresztény mozgalmak úgynevezett behatoló tendenciáitól, ugyanakkor saját magatartásuk nem kevésbé behatoló jellegű. Ha szemügyre vesszük hamis vallások és kultuszok alapítóit, azt látjuk, hogy hitben kezdték, de fellázadtak a szellemi tekintély ellen, és olyan elkötelezett követőkkel vették körül magukat, akik szintén kiszakadtak a tekintély alól és Krisztus Testéből, s végül elutasították az alapvető szellemi igazságokat is. Figyeljünk fel erre a magatartásra a destruktív kritikusok között, és ne szégyelljük megkérdezni tőlük: kinek a tekintélye alatt állnak (persze csak azután, hogy magunknak is feltettük ugyanezt a kérdést).
Az önjelöltség és lázadás persze nem szükségszerűen vonatkozik minden kritikusra, de nagyon gyakori és igen veszélyes. Mivel a destruktív kritikusok magatartása énközpontú, saját hírnevük általában többet ér nekik, mint az egyházé. Amikor a hamis „egyesítő mozgalmakat" támadják (amit sok kritikus megtesz, mivel nem tud különbséget tenni a Szent Szellem eredeti munkája és a testi kompromisszumkereső kísérletek között), elárulják, hogy nem igazán érdekli őket a Test egysége általában. Végül is a kritikuson magán és a „szent maradékon” kívül - akik minden szavára figyelnek - úgysem sok embernek van üdvössége!
A kritizálás szellemének vizsgálata közben tehát ne csak kifelé, hanem befelé is nézzünk. Más szóval: ezek a pontok ugyanolyan fontosak az önvizsgálat számára, mint a konstruktív és a romboló kritika megkülönböztetésében. Azon kell igyekeznünk, hogy ez a mérges gyökér soha ne növekedhessen fel saját életünkben és szolgálatunkban, és soha ne bátortalanítson el bennünket, ha ellenfeleink ezekkel a negatív jellemvonásokkal rendelkeznek.
1. A destruktív kritikusok általában önjelöltek, és nem Isten hívta el őket. Miután Jézus megfeddte a vallásos képmutatókat, emlékeztette tanítványait: „Aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mt 23,11-12) A kritikusok gyakran esnek az önfelmagasztalás bűnébe, mert elhívásuk, Krisztus Testéért érzett féltésük és aggodalmuk miatt saját elképzeléseiket állítják be mérceként, amihez minden mást igazítani kell. Az ilyen „elhívásokat” a helyi vezetők nem tudják megerősíteni, és nem a helyi gyülekezet küldi ki őket, mint ahogyan ezt a missziós szolgálatok, gyülekezetalapítások vagy evangélizáló szolgálatok esetében teszik. A kritikusok inkább úgy érzik, az ő feladatuk: megóvni az egyházat.
Még ha a motiváció nemes és őszinte is, a belőle kinövő „szolgálat" gyakran nagyon veszélyes, mivel a destruktív kritikusok nincsenek tekintély alatt és nincs beszámolási kötelezettségük. Lehet, hogy azért járják a maguk útját, mert nem táplálták őket megfelelően, soha nem korrigálták megnyilvánulásaikat, és nem kaptak tanítást az alapvető szolgálati elvekről. Gyakran azért nem becsülnek más vezetőket, mert teljesen meg vannak győződve a saját igazukról. És mivel nem állták ki a gyülekezeti élet és a mindennapi szolgálat tűzpróbáját, nem veszik észre saját hibáikat és gyengeségeiket. (Nincs jobb eszköz, amely megmutatná saját hibáinkat és gyengeségeinket, mint a szelíd vezetőkkel naponta vállvetve végzett szolgálat a tökéletlen nyáj felé!) A megtört szív felbecsülhetetlenül drága, amely elég ritka a destruktív kritikusok körében.
Ezek a kritikusok óva intik az egyházat bizonyos modern keresztény mozgalmak úgynevezett behatoló tendenciáitól, ugyanakkor saját magatartásuk nem kevésbé behatoló jellegű. Ha szemügyre vesszük hamis vallások és kultuszok alapítóit, azt látjuk, hogy hitben kezdték, de fellázadtak a szellemi tekintély ellen, és olyan elkötelezett követőkkel vették körül magukat, akik szintén kiszakadtak a tekintély alól és Krisztus Testéből, s végül elutasították az alapvető szellemi igazságokat is. Figyeljünk fel erre a magatartásra a destruktív kritikusok között, és ne szégyelljük megkérdezni tőlük: kinek a tekintélye alatt állnak (persze csak azután, hogy magunknak is feltettük ugyanezt a kérdést).
Az önjelöltség és lázadás persze nem szükségszerűen vonatkozik minden kritikusra, de nagyon gyakori és igen veszélyes. Mivel a destruktív kritikusok magatartása énközpontú, saját hírnevük általában többet ér nekik, mint az egyházé. Amikor a hamis „egyesítő mozgalmakat" támadják (amit sok kritikus megtesz, mivel nem tud különbséget tenni a Szent Szellem eredeti munkája és a testi kompromisszumkereső kísérletek között), elárulják, hogy nem igazán érdekli őket a Test egysége általában. Végül is a kritikuson magán és a „szent maradékon” kívül - akik minden szavára figyelnek - úgysem sok embernek van üdvössége!
