Tom Marshall - Szabadság arra, hogy önmagad légy 1.

Az őszinte keresztényt foglalkoztató egyik legfogósabb kérdés az, hogyan kell viszonyulnunk önmagunkhoz.

Egyrészt folyton óvnak minket a büszkeségtől – a mindenek közt leghalálosabb bűn­től, ami az Isten által valaha teremtett legmagasztosabb lényt is tönkretette. Leg­töb­bünk, ha az igazság kiderül, inkább hajlamosak vagyunk önsajnálatra, önmagunk irán­ti engedékenységre és önvédelemre, mint valódi, komoly büszkeségre. Ahhoz vi­szont, hogy mindkét veszélyt elkerüljük, hajlamosak vagyunk keresztény eszményként az önmegtagadást, a megalázkodást és önmagunk megsemmisítését elfogadni, akár­mi­lyen messze is vagyunk ezek gyakorlati megvalósításától.

Másrészt a Biblia egyes szakaszai szerint világos, hogy a másokkal való kap­cso­la­tunkat önmagunkról alkotott képünkre kell alapoznunk. Például: "Szeresd fe­le­ba­rá­to­dat, mint önmagadat" (Máté 19:19.), vagy: "A férjek is úgy szeressék feleségüket, mint a saját testüket" (Efézus 5:28.).

            

Ez azt jelenti, hogy másokat meg kell tagadnunk, le kell alacsonyítanunk és meg kell semmisítenünk? Minden keresztény lelkigondozó találkozott már olyanokkal, akik valóban úgy szeretik felebarátaikat, mint önmagukat – katasztrofális kö­vet­kez­mé­nyekkel! Romboló hatása lehet annak, ha elégtelennek, értéktelennek, nem kí­vánt­nak vagy szerethetetlennek érezzük magunkat, nem csak saját személyiségünkre néz­ve, hanem arra a képességünkre nézve is, hogy kielégítő kapcsolatokat hozzunk létre más emberekkel és magával Istennel is. Azok a mély sebek és a sérült önbecsülés, ame­lyek sokunkban kora gyermekkorunkban jönnek létre, korlátozzák és néha meg is bé­nítják még az odaszánt keresztény férfiak és nők életét is.

Mégis, miután mindezt elmondtuk, egyet kell értenünk azzal, hogy a legjobb és legmagasabb rendű törekvéseink közül is nagyon sokban van bizonyos gyógyíthatatlan énközpontúság. Ez alól nem kivétel az úgynevezett "odaszánt élet" vagy a keresztény élet "karizmatikus" hangsúlya sem. A figyelem még ezekben is nagyon könnyen az én szükségemre, az én tapasztalatomra, az én gyógyulásomra, szolgálati ajándékaimra... korlátozódik. Lényegileg maradhatunk inkább énközpontúak vagy ember központúak, mint Isten központúak.

            

Akkor hát hogyan kell együtt élnünk énünkkel? Mert vele kell élnünk, az biztos. Ha mindig a pillanatnyi prédikáció vagy tanítás szerint váltakozunk a szigorú, elfojtó lépések és a lágy, túlzott engedékenység között, akkor nem szabad meglepődnünk, ha nem érjük el az érettséget. Tulajdonképpen ilyenkor olyan eredményt érünk el, mint az a szülő, aki pillanatnyi szeszélye szerint bánik gyermekeivel – ezek az elrontott, rosszul nevelt gyerekek.

Keresztény életem legnagyobb részében ilyen zűrzavaros és ellentmondásos volt magatartásom önmagammal szemben. Aztán néhány évvel ezelőtt egy lelkigondozói tapasztalat arra késztetett, hogy újragondoljam ezt az egész kérdést a Biblia valódi üzenetének fényében.

            

Egy fiatalasszonnyal beszéltem, aki épp egy nehéz időszakot élt át, amit az ön­ma­ga iránti kételkedés és önmagával kapcsolatos általános bizonytalanság jel­lem­zett. Haszontalannak és reménytelennek érezte magát, mint aki csak gondot jelent imakörének, nem segítség férje és gyermekei számára, és szomorú csalódás az Úrnak – néhány évi keresztény élet után. Az elfogulatlan valóságtól függetlenül ő pontosan ezt érezte önmagával szemben, láthatólag teljesen eltévedve egy hatalmas, roppant pusz­taságban. Egy ideig beszélgettünk, aztán együtt imádkoztunk. Ima közben az Úr üze­netet adott nekem a számára. Ennek egy része annyira meglepett, hogy egy da­ra­big egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy jól értettem Istent. Tudod, az Úr azt mondta en­nek a fiatalasszonynak, hogy nagyon kedveli őt. Nos, természetesen tudtam, hogy az Úr szeret minket. Sohasem gondoltam azonban arra, hogy az Úr kedvelhet is min­ket. Hogyan? Kedvel? Élvezi a társaságunkat? Becsüli az ízlésünket? Tetszik Neki sze­mélyiségünk és vérmérsékletünk? Még a külsőnkben is gyönyörködik? Ez új volt nekem.

            

Idő kellett hozzá, de amikor félre tudtam tenni előzetes elgondolásaimat és el­fo­gult­ságomat, ami valójában saját szükségemet fejezte ki e területen, elkezdtem tisz­tán hallani, hogy mindvégig mit mondott a Biblia. Sőt kezdtem meglátni a sza­bad­ság­nak és gyógyulásnak igazán izgalmas területeit.

Azóta elkezdtem ebből legalább annyit megélni, hogy tudjam, ez nem káprázat, ha­nem örökségünk létező része. Tulajdonképpen ahhoz a dicsőséges szabadsághoz tar­tozik, amely Isten minden gyermekének sajátja.

Vissza kell azonban mennünk történelmünk legelejére, ha meg akarjuk találni az odavezető utat.