Tom Marshall - A bukott én 2.

Harmadszor: mivel az ember elszakadt az élő Istennel való közösségtől, elszakadt az Isten megismerésétől is. Arra fanyalodik, hogy saját Istenről alkotott kicsinyes fogalmait imádja.

"...Okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük meg­sö­té­te­dett. Magukat bölcseknek vallván balgatagokká lettek; és az örökkévaló Is­ten­nek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négy­lá­bú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásaival."  (Róma 1:21-23.)

Az Isten képmására alkotott ember most emberi képmására alkot isteneket. Más szóval tehát, saját énje kivetülését imádja. Az emberi történelemben hemzsegnek az ember teremtette borzalmas istenek: kegyetlen, buja, torz, elferdült, az ember összetört, kusza lényének mélységeiből született lények. Még ennél is rosszabb, hogy az ember, mivel ezekre a torz istenekre összpontosít, egyre inkább létrehozza önmagában ugyanazt a torzulást. Az ember "hiábavalóság után járt és hiábavalóvá lett" (Jeremiás 2:5.). Mi mást is tehetne az én?

            

Negyedszer: az ember a maga énközpontú állapotában nemcsak Istent képtelen szeretni, hanem azt a képességét is elvesztette, hogy másokat igazán, érdekmentesen, önzetlenül szeressen. Azért szeretünk másokat, hogy ők is szeressenek minket és kielégítsék szeretetéhségünket. Ha nem kapunk viszont szeretetet, becsapottnak, mellőzöttnek és elutasítottnak érezzük magunkat. Előbb-utóbb megszakítjuk az ilyen egyirányú kapcsolatot és egy másik után nézünk, amelyben önmagunk odaadásáért kapunk valamit cserébe. Minden figyelmes szemlélő felismeri, hogy az emberi természet végső soron önmaga javát keresi. C. S. Lewis beszél egyik könyvében azokról, akik "másokért élik le az életüket". Lewis szerint mindig megállapíthatod, kik ezek a "mások", üldözött kinézésükről! Egy világi pszichiáter írta nemrég: "Amikor egy fiatalember azt mondja egy ifjú hölgynek: 'Szeretlek', akkor valójában azt mondja: Akarlak téged – szeretem magamat!" Egy másik író szerint minden emberi szeretetkapcsolat valójában három kívánság kifejezése: "Hadd tegyem, amit akarok! Add nekem, amit kívánok! Bizonyítsd be nekem, hogy valaki vagyok!"

            

Ötödször: az én, mint célirányos mechanizmus levált igazi céljáról, azaz az Élet Fájáról. Még mindig csak úgy működik, ahogy tud - célt keres és a cél tárgyát reprodukálja az ember természetében. Most milyen célt találhat az én? Csak azokat a be­nyomásokat, érzéseket és válaszokat, amelyeket más emberekkel való kap­cso­la­ta­ink­ban megtapasztalunk. Ezekből ered énképünk, az a magunkról alkotott fogalom, amit elsőként gyerekkorunkban szerzünk meg és amely egész életünkben alakul. Ez sok forrásból épül fel: ahogyan szüleink bánnak velünk, akár úgy érezzük gyer­mek­ként, hogy szeretnek és értékelnek minket, akár nem; az iskolában átélt sikerből, vagy ku­darcból, a barátságainkból stb., még a testünkről alkotott képünkből is – akár túl kö­vérek vagy túl alacsonyak, akár túl magasak vagy szeplősek vagyunk, vagy ferdék a fogaink.

Mivel azonban most hibás, eltorzult emberekre összpontosítunk egy hibás, eltorzult világban, én-képünk is hibás. Nem a rólunk való teljes igazságot hordozza. Épp annyira tükrözi szüleink és barátaink problémáit, mint minket, de csak ezzel az önmagunkat ábrázoló képpel mehetünk tovább. Az én-kép ereje abban rejlik, hogy hajlamosak vagyunk hűségesen aszerint élni és nagyon keményen dolgozunk azért, hogy ezt a képet magunkra érvényessé tegyük. Ezért ha én-képünk negatív, ha kudarcra ítéltnek érezzük, értéktelennek gondoljuk és szürkének látjuk magunkat, akkor az én nagyon megdolgozik azért, hogy létrehozzon valakit, aki sikertelen, kívülről szürke és egészen értéktelennek bizonyul.

            

Végül, az énközpontú Univerzum, amibe az ember most bezárkózott, a félelem, aggodalom és depresszió bőséges forrásává válik. Minden, ami veszélyeztetni, vagy fenyegetni látszik az ént, félelmet, szorongást, haragot, vagy sérülést hoz létre. Miért? "Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is" (Lukács 12:34.).

Ehhez hasonlóan, nehezen tudjuk elfogadni a kudarcot. Öntudatlanul is a tökéletesség isteni mértékét követeljük magunktól. Amikor elbukunk, hajlamosak vagyunk depresszióra, mélabúra és szélsőséges esetekben a teljes visszavonulásra is.