Kenneth
Hagin a hitben járást aktív, cselekvõ magatartásnak látta. Rendkívüli
fontosságot tulajdonított az ember által kimondott szónak. Meggyõzõdése volt,
hogy sok ember saját hitetlen beszédének az áldozata. Volt ugyan helye
teológiájában a szellemvilágról való kijelentéseknek, nem utasította el a
démonok kiûzését, sõt esetenként gyakorolta is, viszont nem kívánta figyelmen
kívül hagyni az ember felelõsségét, és gyakran igyekezett rámutatni a
felelõtlen, hitetlen beszéd káros következményeire. Nem azt akarta, hogy az
emberek tagadják le, ha bajban vannak, vagy hogy ne nevezzék meg betegségüket –
bár ehhez hasonló vádakat bõségesen lehetett hallani Haginrõl és a hit-mozgalom
más képviselõirõl –, hanem azt próbálta megmagyarázni hallgatóinak, hogy
reálisan felmért állapotukból is tekintsenek fel hittel egy, az állapotuknál is
nagyobb, idõtállóbb, megbízhatóbb valóságra: Isten beszédére – és magára Jézus
Krisztusra, a megtestesült Igére, a hit szerzõjére és bevégzõjére.
Maga Jézus
is hasonlóan viszonyult a hozzá forduló, betegségekkel, nyomorúságokkal sújtott
emberekhez: hitet kívánt tõlük, semmi mást. A holdkóros fiú apjának ezt
válaszolta: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívõnek.” (Mk
9:23) A vérfolyásból meggyógyult asszonyhoz így szólt: „Leányom,
a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.” (Mk
5:34) Kenneth Hagin rámutat arra a tényre, hogy az asszony önmagához is hittel
szólt: „Ha csak a ruháit illethetem is, meggyógyulok.” (Mk 5:28) Azaz tizenkét
évi szenvedés, kirekesztés, elszegényedés sem fosztotta meg ezt az asszonyt
attól a bátor belsõ kiállástól, meggyõzõdéstõl, pozitív várakozástól, ami a
hithez szükséges, és amit maga Jézus is méltányolt. Kenneth Hagin erre akarta
megtanítani nemzedékét és az utána következõ hívõ generációkat, mert az utat õ
maga is megjárta elõttünk, és a hit jelentette számára az egyetlen lehetõséget
az életben maradásra, gyógyulásra, felemelkedésre szellemi, fizikai, anyagi
területen egyaránt, ez segítette gyõzelemre az akadályok fölött földi
pályafutásában.
Kenneth
E. Hagin 1917. augusztus 20-án született Amerikában, a texasi McKinney nevû
kisvárosban. Születésének története több könyvében szerepel, mert élete elsõ
bizonyságát már elsõ földön töltött napján megtapasztalta: ugyanis koraszülött,
szívhibás gyermekként semmi életjelet nem mutatott, az orvos ezért halottnak
nyilvánította. Csak nagyanyja fedezett fel valami egészen apró, légzésre utaló
mozgást a kisfiún, és az orvossal vitába szállva megpróbálta táplálni és
gondozni – mivel a gyermek anyja szintén súlyos állapotban volt. Kenneth Hagin
késõbb ezt írja: „Az életre való esélyem szinte a nullával volt egyenlõ, hiszen
akkor még a maihoz hasonló kórházi ellátás és inkubátorok nem léteztek.” Az
imádkozó nagymama viszont nem mondott le az életképtelennek minõsített, súlyos
rendellenességekkel született gyermekrõl sem akkor, sem késõbb, amikor állapota
tizenöt évesen válságosra fordult. Hagin úgy emlékszik vissza a gyermekkorára,
hogy soha nem játszhatott, sportolhatott úgy, mint más, egészséges gyerekek –
szívbetegsége és vérösszetételének hibája miatt.
Egyes iskolatársai még vissza
is éltek hátrányos fizikai helyzetével és durván, kegyetlenül bántak vele,
úgyhogy kisiskolás korában különbözõ trükkökkel tudta csak megvédeni magát
bizonyos brutális bántalmazásoktól. Nem sokkal tizenhat éves kora elõtt viszont
már ágyba döntötte a súlyos betegség, és az összes õt kezelõ orvos egyöntetûen
reménytelennek nyilvánította az állapotát. Közöttük olyasvalaki is, aki az
országos hírû Mayo Klinikán szerzett régebben gyakorlatot. A család hagyományos
metodista és baptista felekezethez tartozott, s a fiatal fiút látogató
lelkészek a megváltoztathatatlanba való belenyugvásra, a közeli halál
elfogadására „buzdították” õt – ami neki sehogyan sem tetszett, még
legerõtlenebb állapotában sem, mivel egy dolog minden körülmények között
világos volt elõtte: meg akart gyógyulni. Ugyanakkor ez orvosi szemmel is,
természetes emberi ésszel is képtelenségnek tûnt; két súlyos szervi
szívrendellenességgel, teljesen lebénult állapotban a tinédzser fiú már
élõhalottnak számított: már az is háromnegyed órába telt, hogy a kezét
kinyújtsa egy pohár vízért. Vérvételkor az orvos megriadva látta, hogy a fiú
vérének a színe teljesen elüt a normálistól, valamilyen világos színû, híg
folyadék folyik ereiben – mindez a közelgõ vég képét vetítette a család és a
szûkebb közösség elé.
