2012. december 26., szerda

Halavács Judit - Kenneth E. Hagin 2.


Kenneth Hagin a hitben járást aktív, cselekvõ magatartásnak látta. Rendkívüli fontosságot tulajdonított az ember által kimondott szónak. Meggyõzõdése volt, hogy sok ember saját hitetlen beszédének az áldozata. Volt ugyan helye teológiájában a szellemvilágról való kijelentéseknek, nem utasította el a démonok kiûzését, sõt esetenként gyakorolta is, viszont nem kívánta figyelmen kívül hagyni az ember felelõsségét, és gyakran igyekezett rámutatni a felelõtlen, hitetlen beszéd káros következményeire. Nem azt akarta, hogy az emberek tagadják le, ha bajban vannak, vagy hogy ne nevezzék meg betegségüket – bár ehhez hasonló vádakat bõségesen lehetett hallani Haginrõl és a hit-mozgalom más képviselõirõl –, hanem azt próbálta megmagyarázni hallgatóinak, hogy reálisan felmért állapotukból is tekintsenek fel hittel egy, az állapotuknál is nagyobb, idõtállóbb, megbízhatóbb valóságra: Isten beszédére – és magára Jézus Krisztusra, a megtestesült Igére, a hit szerzõjére és bevégzõjére. 

Maga Jézus is hasonlóan viszonyult a hozzá forduló, betegségekkel, nyomorúságokkal sújtott emberekhez: hitet kívánt tõlük, semmi mást. A holdkóros fiú apjának ezt válaszolta: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívõnek.” (Mk 9:23) A vérfolyásból meggyógyult asszonyhoz így szólt: „Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.” (Mk 5:34) Kenneth Hagin rámutat arra a tényre, hogy az asszony önmagához is hittel szólt: „Ha csak a ruháit illethetem is, meggyógyulok.” (Mk 5:28) Azaz tizenkét évi szenvedés, kirekesztés, elszegényedés sem fosztotta meg ezt az asszonyt attól a bátor belsõ kiállástól, meggyõzõdéstõl, pozitív várakozástól, ami a hithez szükséges, és amit maga Jézus is méltányolt. Kenneth Hagin erre akarta megtanítani nemzedékét és az utána következõ hívõ generációkat, mert az utat õ maga is megjárta elõttünk, és a hit jelentette számára az egyetlen lehetõséget az életben maradásra, gyógyulásra, felemelkedésre szellemi, fizikai, anyagi területen egyaránt, ez segítette gyõzelemre az akadályok fölött földi pályafutásában.

Kenneth E. Hagin 1917. augusztus 20-án született Amerikában, a texasi McKinney nevû kisvárosban. Születésének története több könyvében szerepel, mert élete elsõ bizonyságát már elsõ földön töltött napján megtapasztalta: ugyanis koraszülött, szívhibás gyermekként semmi életjelet nem mutatott, az orvos ezért halottnak nyilvánította. Csak nagyanyja fedezett fel valami egészen apró, légzésre utaló mozgást a kisfiún, és az orvossal vitába szállva megpróbálta táplálni és gondozni – mivel a gyermek anyja szintén súlyos állapotban volt. Kenneth Hagin késõbb ezt írja: „Az életre való esélyem szinte a nullával volt egyenlõ, hiszen akkor még a maihoz hasonló kórházi ellátás és inkubátorok nem léteztek.” Az imádkozó nagymama viszont nem mondott le az életképtelennek minõsített, súlyos rendellenességekkel született gyermekrõl sem akkor, sem késõbb, amikor állapota tizenöt évesen válságosra fordult. Hagin úgy emlékszik vissza a gyermekkorára, hogy soha nem játszhatott, sportolhatott úgy, mint más, egészséges gyerekek – szívbetegsége és vérösszetételének hibája miatt. 

Egyes iskolatársai még vissza is éltek hátrányos fizikai helyzetével és durván, kegyetlenül bántak vele, úgyhogy kisiskolás korában különbözõ trükkökkel tudta csak megvédeni magát bizonyos brutális bántalmazásoktól. Nem sokkal tizenhat éves kora elõtt viszont már ágyba döntötte a súlyos betegség, és az összes õt kezelõ orvos egyöntetûen reménytelennek nyilvánította az állapotát. Közöttük olyasvalaki is, aki az országos hírû Mayo Klinikán szerzett régebben gyakorlatot. A család hagyományos metodista és baptista felekezethez tartozott, s a fiatal fiút látogató lelkészek a megváltoztathatatlanba való belenyugvásra, a közeli halál elfogadására „buzdították” õt – ami neki sehogyan sem tetszett, még legerõtlenebb állapotában sem, mivel egy dolog minden körülmények között világos volt elõtte: meg akart gyógyulni. Ugyanakkor ez orvosi szemmel is, természetes emberi ésszel is képtelenségnek tûnt; két súlyos szervi szívrendellenességgel, teljesen lebénult állapotban a tinédzser fiú már élõhalottnak számított: már az is háromnegyed órába telt, hogy a kezét kinyújtsa egy pohár vízért. Vérvételkor az orvos megriadva látta, hogy a fiú vérének a színe teljesen elüt a normálistól, valamilyen világos színû, híg folyadék folyik ereiben – mindez a közelgõ vég képét vetítette a család és a szûkebb közösség elé.