Flaisz Endre - Sátánizmusról 2.

Jób a magatartásával tehát tulajdonképpen a világmindenség legősibb vitájában foglalt állást Isten mellett. És állásfoglalásának drámai erejét és hitelességét a saját tragédiája adta, amelynek során minden érdekét elveszítette, amely Istenhez kötötte, és már csak az volt a kérdés, hogy a szívében milyennek is ismerte meg valójában a Teremtőjét. Nem azért kezdte tehát áldani az Urat az őt ért csapások után, mert az események hatására megbomlott az elméje, hanem egyszerűen azért, mert olyan erős belső bizonyságot hordozott magában Isten jóságáról és nagyszerűségéről, hogy képtelen volt ezt megtagadni a megváltozott körülmények miatt. Pontosan erre a belső szellemi megtapasztalásra utal a zsoltáros egy helyen, amikor azt mondja, hogy „ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr” . Ezzel Jób lényegében az emberi nem egyik legnagyobb küldetésére világított rá, amely nem más, mint a sátánizmus cáfolata, és Isten igazi természetének a kimutatása az egész világmindenség felé.

Az egyház egyik földi küldetését Pál apostol is abban látja, „hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége” (Ef 3:10). Vagyis Pál szerint a keresztényeknek van egy olyan szerepük is, hogy a tevékenységükön keresztül a mennyben lévő angyalok bepillantást nyerhessenek Isten legbensőbb természetébe és legtitkosabb motívumaiba. Erre minden bizonynyal azért van szükség, mert Lucifer gonosz beszédeinek a következtében azok közül az angyalok közül is elbizonytalanodtak néhányan Isten motívumait illetően, akik végül is nem álltak át az ördög oldalára. Ennek az elbizonytalanodásnak az lehet az oka, hogy Lucifer lázadása előtt Isten nagymértékben megosztotta és átruházta a világegyetem feletti irányítás hatalmát az angyali lényekre, mint egy multinacionális vállalat elnök-vezérigazgatója, és a hatalom közvetlen gyakorlását egyes területek felett bizonyos angyalokra bízta, akik közül az egyik éppen Lucifer volt. A Biblia némely utalásából úgy tűnik, hogy a bizonyos területeken a közvetlen vezetéstől háttérbe vonult Isten hatalma, ereje és természete némileg elhomályosodhatott egyes teremtményei előtt. Erre a helyzetre építve Lucifer nyilván még azokban az angyalokban is bizonyos mértékű zavart kelthetett, akik végül nem lettek sátánisták, amint a Jób könyvében is olvassuk, hogy „Isten még az ő angyalaiban is talál hibát” (Jób 4:18b).

Amikor viszont emberek a szabad akaratukból felemelik a kezüket, és elkezdik dicsérni Istent, arról tesznek bizonyságot, hogy a szívük mélyén jónak ismerték meg őt, és a Sátán rágalmai nem igazak. Ebben a tanúságtételben azért van nagy erő, mert olyan lények döntenek szabad akaratukból Isten imádása mellett, akik soha életükben nem látták még Istent színről színre, hanem itt élnek a mennytől távol ezen az árnyékvilágon. Ráadásul nem olyan tökéletes létformában, mint az Istenhez közel álló angyalok, akik a mennyben nem ismerték a nyomort, a betegséget és a fájdalmakat, hanem egy nyomorúságos testben, amely ki van szolgáltatva a földi lét korlátainak. Amikor tehát az angyalok, akik szemlélhetik a mennyben az élő Isten arcát, azt látják, hogy a földön élő törékeny emberek, akik viszont még soha nem látták Isten arcát, a saját szabad választásukból fakadóan, minden nehézségük és problémájuk ellenére dicsérik az Istent, ezek az angyalok az emberek dicséretén keresztül bepillantást nyernek Isten szívének legbensőbb titkába, az ő szeretetébe, jóindulatába, amelyre az emberek a dicséretükkel és az imádásukkal tulajdonképpen reagálnak. Mert amikor az Urat dicsérjük, magasztaljuk és imádjuk, ezt azért vagyunk képesek megtenni, mert a szívünk megérintette az Isten szívét, és kiismertük a bensőnkben a mi Istenünk igazi természetét, tiszta motívumait, jóindulatát, noha szemtől szembe soha nem láttuk őt. És ezt a belső megtapasztalásunkat függetleníteni tudjuk azoktól a külső nehézségektől, amelyekkel esetleg harcolunk a földi életünkben, mint Jób.

Ezért nem abban van az erő, amikor valaki keménykedik az Isten ellen, és lábbal tapossa a Tízparancsolatot, hanem abban, amikor valaki a földi lét korlátai és nehézségei közepette föl bírja emelni a kezét, és ki bírja mondani, hogy „jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (Zsolt 100:5). Lényegében ez maga a sátánizmus cáfolata!
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten azért teremtette volna az embert, hogy egy Sátánnal kapcsolatos vitájában epizódszereplő legyen. Isten azért teremtette az embert, hogy szerethesse, és megoszthassa vele saját legbensőbb érzéseit. Az már az ördög munkájának a következménye, hogy az ember belesodródott egy olyan szerepbe is, amelyben egyúttal lehetősége van Isten mellett kiállni, és a Sátán vádjait megcáfolni.

Ráadásul Isten még Jézus személyén keresztül is megismertette a világgal az ő természetét. A Zsidókhoz írt levélben azt olvashatjuk, hogy Jézus természete tulajdonképpen olyan, mint az Atyáé. Egy alkalommal maga Jézus is hasonlóképpen vallott önmagának és az Atyának a viszonyáról tanítványai előtt. Azt mondta, hogy aki látta a Fiút, az egyúttal látta az Atyát is, ami alatt nyilván a belső természetük, szándékaik és motívumaik azonosságára gondolt. Márpedig egy józanul gondolkodó embernek szemernyi kétsége sem lehet afelől, hogy Jézust a földi élete idején a legnagyobb fokú jó szándék és szeretet vezérelte a cselekedeteiben. Ha pedig Jézust ez jellemezte, akkor rajta keresztül megismerhető, hogy milyen kiváló és csodálatos lény is az örökkévaló Isten a mennyben.