Tom Marshall - A bukott én 3.

ÉS MI VAN A KERESZTÉNYEKKEL?

            Egészen világosan le kell szögeznünk, hogy sok, valószínűleg szinte minden kereszténynél a megtérés (avagy újjászületés) önmagában nem oldja meg azt a problémát, hogy a szeretetet önmagunkra irányítjuk. Ez nagyon mélyen belénk gyökerezett, és olyan általános tapasztalat, hogy aligha kell bizonyítanunk. Először ennek okát kell meglátnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a megoldást.

Az újjá nem teremtett személyt először a Szent Szellem úgy ébreszti rá szükségére, hogy meggyőzi a lelkiismeretét. A lelkiismeret az emberi szellemnek az a működése, ami megítéli a viselkedést, de a lelkiismeret sokkal érzékenyebb a helytelen cselekedetekre, mint a rossz indítékokra. Megtérés előtt a lelkiismeretünk révén érzünk bűntudatot elkövetett bűneink miatt és amikor először térünk meg és fordulunk hittel Krisztushoz, az ezekre a dolgokra kapott bocsánatot éljük át.

            

A valódi probléma azonban az, hogy énünkbe mélyről fakadóan hatalmas sze­re­te­tet ölünk és ez a tudatos elme szintje alatt történik. Ez elsősorban indítékainkra hat. Más szóval, gyakran teszünk önmagukban helyes dolgokat rossz, önző indokokból. Lel­kiismeretünk először nem túl érzékeny erre. Sőt, az emberi elmének egy sereg tudat­alatti, pszichológiai védekező szerkezete van, aminek a működése meg­aka­dá­lyoz­za, hogy lelkiismeretünk felderítse a bajt és önmagunkra vonatkozó fájdalmas fel­ismeréseknek tegyen ki minket.

Nézzük meg az én néhány ilyen fegyverét, amit kifejlesztettünk!

Az egyik a megmagyarázás. Ekkor elfogadható, de mesterkélt okokkal tá­masz­tunk alá valamit, amiről már eldöntöttük, hogy mindenképp megtesszük. Pilátus, ami­kor kezeit mosta és kijelentette, hogy ártatlan Jézus vérének ontásában, meg­ma­gya­ráz­ta álláspontját. Az igazság az, hogy megijedt: "Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (János 19:12.).

A kivetítés is egy védekező gépezet. Világosan látjuk másokban azokat a problémákat, amelyek bennünk is megvannak, de amelyekkel magunkban nem tudunk szembenézni. Valószínű, hogy a bírálgató ember mindig azért panaszkodik, mert mások őt bírálják; a szeretetlen ember csak a szeretet hiányát látja másokban, stb. Ez a szálkáról és a gerendáról szóló példabeszéd mondanivalója. Az az ember, akinek farönk van a szemében, szakértelemmel ismeri fel a szálkát másokéban.

    

A harmadik – és legveszélyesebb – eszköz az elfojtás. Kellemetlen meglátásainkat, amelyekkel nem merünk szembenézni, olyan mélyre temetjük, hogy valóban el is felejtjük, hogy egyáltalán léteznek.

" Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket."  (Máté 13:15.)

Az elnyomott, vagy eltemetett dolgok azonban tovább élnek és hatnak. Noha az elme tudati szinten elfelejtette őket, keserűségüket mégis befecskendezik az élet csatornáiba.

Istent viszont nem csak cselekedeteink, hanem indítékaink is mélységesen érdeklik. Azok fogják meglátni Istent, akiknek a szívük tiszta. A Királyság igazsága, amelynek meg kell haladnia az írástudók és farizeusok igazságát, a szándék és indíték igazságossága. Ezért a keresztények általános tapasztalata az, hogy miután Isten újjáteremtett minket és miután valóban Isten gyermekeivé lettünk, a Szent Szellem elkezdi személyiségünk mélységeit kutatni, hogy indítékaink rejtett áramlásaival foglalkozzon. Ezért kezd bennünk valami a bűnöknél több tudatosulni. Ráébredünk az önzés alapelvére, ami láthatólag lényünk egész mélyét megmérgezi. Figyeld meg, milyen gyötrelemmel kiált fel Pál szíve a Róma 7. részében:

            ...Nem lakik én bennem...jó...

            ...magamban, ki a jót akarom cselekedni...a bűn megvan...

            ...a bűn törvénye, mely van az én tagjaimban.

            Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?

(18., 21., 23., 24. versek)

Van válasz! Igen, dicsőség Istennek, van válasz! Először azonban engednünk kell, hogy a Szent Szellem felfedje szükségünket. Egyedül Ő tud áthatolni az én védő­vo­na­la­in, mert Ő hozzáfér az elme minden szintjéhez, a tudatalattihoz épp úgy, mint a tu­da­toshoz. A baj pontosan az, hogy a probléma gyökere olyan mélyre hatolt a sze­mé­lyi­ségbe, hogy az elme tudati szintjének hatáskörén kívül esik. Ezért nem ér semmit, ami­kor a prédikátorok arra intik hallgatóikat, hogy legyenek önzetlenebbek, ugyan­ak­kor nem mutatják meg, hogyan lehet ezt megtenni. A szószékről jövő erős nyomás bűn­tudatot kelthet az emberekben és elérheti azt, hogy megpróbáljanak önzetlenül él­ni. Még önzetlen cselekedeteik is lehetnek látszólag, arra a kérdésre azonban to­vább­ra sem kapunk választ, hogy miért cselekszenek így: igazi, önzetlen ember­ba­rát­ság­ból, vagy azért, mert szabadulni akarnak a bűntudattól? Önzetlen szeretetből, vagy azért, hogy olyanok legyenek, amilyennek egy kereszténynek lennie kell? Önzetlen cse­lekedetek sok indítéka lehet alapvetően önző.

            

Ez a felfedezés az őszinte keresztényt önmagával kapcsolatos bénító kétségekbe sodorja indítékai tisztaságát illetően. Krisztust valóban az Ő kedvéért szolgálom, vagy csak önző biztonsági okokból? Valóban szeretem Istent, vagy csak mondom ezt, hogy Ő kegyes legyen hozzám? Az önvizsgálat és vádlás kínjait élhetjük át. Hadd mondjak valami csodálatosat: Isten azt akarja, hogy biztosak legyünk indítékainkban. Azt akarja, hogy tudjuk, mikor kívánunk őszintén Neki tetszeni és mikor szivárog be az önzés. Ha tovább olvasol, megtalálod ennek a felszabadulásnak a módját is.