1951 őszén megjelent
irodámban egy karcsú, negyvenes évei derekán járó férfi, modora éppoly
kifogástalan, mint a ruházata. Kurtán meghajolt – közben kis híján összeütötte
a bokáját –, majd felmutatta a névjegyét. Neve Heinrich von Klimrod, és egy
hajdani SS-ekből álló bécsi csoportot képvisel, amely már régóta érdeklődéssel
és csodálattal figyeli munkásságomat. Látni való volt, hogy olyan légkört
szeretne teremteni, mintha hasonszőrűek beszélgetnének. Elvégre valamennyien
profik vagyunk, és mondhatni, merő véletlen, hogy más-más oldalon állunk;
magasabb szempontból tekintve, a közös vonások a mérvadók. – Az ön érdekei és a
mieink egy ponton találkoznak. Ön meg akarja találni Eichmannt, hogy bíróság
elé állítsa. Mi pedig Eichmann aranyát akarjuk. Nézetem szerint mód nyílnék a
mindkettőnk számára előnyös együttműködésre.
Valóban, mi lehetett volna ennél
természetesebb? A kifogástalan modorú, feddhetetlen urak meg akarták szerezni
azt az aranyat, amelyet Eichmann poroszlói a meggyilkolt zsidók szájából
tördeltek ki; ennek érdekében még arra is készen álltak, hogy együttműködjenek
egy zsidóval, és kiszolgáltassák neki egykori kollégájukat. Végre is az már
elvégezte a maga munkáját – azt a piszkos munkát, amelytől von Klimrod urat
megkímélte a sors. Most pedig itt az ideje, hogy úriemberekhez illőn megkössük
az üzletet. – Mi rengeteget tudunk Eichmann szökéséről. Tudjuk, hogy két pap
volt a segítségére: Weber páter és Benedetti páter. Ismerjük azt a kapucinus
kolostort, ahol meghúzta magát. Igaz, azt nem tudjuk, hogy most milyen nevet
visel, de sok bajtársunk van Dél-Amerikában, akik segíteni tudnának. Nos, mit
szól az ajánlatomhoz?
Azt hiszem, von Klimrod úr a mai napig sem
érti, hogy is lehetett elvetni egy ilyen ajánlatot. Ámbár beszélgetésünk során
többször is elismerte, hogy „idealista” vagyok – hamar rájött, hogy a
„profi”-trükkre nem harapok rá –, nem fogta fel, hogy az idealizmus nem
szentesít minden eszközt. A saját zsebembe talán még bele is nyúltam volna, ha
von Klimrod segítségével hozzáférhetek Eichmannhoz, de azt, hogy a meggyilkolt
testvéreim szájából származó aranyat átengedjem neki, hullagyalázásnak éreztem
volna. Ám az ilyen fogalmak, mint meggyalázás vagy szégyenérzet, alighanem
hiányoztak erkölcsi kódexéből. Mindenesetre értetlenül hagyta el az irodámat.
Fél év telt el, míg valaki ismét szóba hozta
előttem Eichmannt: egy altausseei ismerősöm közölte, hogy Veronika
Eichmann-Liebl a fiaival együtt eltűnt. A tanév kellős közepén vette ki az
iskolából a gyerekeket, noha bizonyítvány nélkül semmilyen más osztrák vagy
német iskolába nem iratkozhattak volna be. A lakbért ugyan továbbra is
átutalták, és bútort sem szállítottak el a házból, ahogyan költözködéskor
szokás, de a szomszédok rögtön gyanították az igazságot: Eichmann-né távozni
készül, feltehetően Dél-Amerikába, pontosabban – így szólt a fáma – Brazíliába.
A döntő adat egy öreg osztrák bárótól
származott, akivel a bélyeggyűjtők klubjában ismerkedtem meg. Egy napon
meghívott otthonába, hogy megmutassa gyűjteményét. Ennek során szóba került a
náci korszak is. Ő maga az Abwehrnél dolgozott, Canaris tengernagy beosztottjaként,
és katolikus-monarchista meggyőződése miatt mindig szkeptikusan szemlélte a
nácikat. Amikor megtudta, mivel foglalkozom mostanában, felállt, és így szólt:
– Azt hiszem, mutathatok valamit, ami bizonyára érdekli. – Azzal egy halom
könyv és iromány közül előhúzott egy kék légiposta-borítékot: – Ezt egy katona
bajtársam írta, aki Buenos Airesben él, és jelenleg Perón elnök mellett
dolgozik mint tanácsadó. Rendszeresen levelezünk, és egyszer megkérdeztem tőle,
nem találkozott-e közös ismerősökkel. Nézze csak, mit válaszolt. – Odanyújtotta
a levelet, és ujjával az utolsó bekezdésre mutatott – nekem pedig a lélegzetem
is elállt a szavak olvastán: – „Láttam azt a nyomorult disznó Eichmannt, aki a
zsidóknak dirigált: Buenos Aires közelében él, és a vízműveknél dolgozik.”
Jól tudtam, hogy ezzel saját egyéni
lehetőségeim kimerültek. Perón Argentínájában a nácik tekintélyes politikai
hatalomra tettek szert, ők szervezték meg az argentin hadsereget, szakértőként
működtek közre az ország iparosításában, és pénzük növelte a helyi bankok
likviditását. Argentínában Eichmann teljes biztonságban érezhette magát – én
pedig mint ellenfél túl könnyű fajsúlyú lettem.
Megtanácskoztam a dolgot Arie Eschellel,
Izrael bécsi konzuljával, és ő megkért, hogy készítsek értesüléseimről
összefoglaló jelentést a Zsidó Világkongresszus számára. A jelentés lényegében
megegyezett Eichmann-dossziém tartalmával; az elején megírtam, mit tudtam meg
Eichmann személyiségéről, befejezésül pedig utaltam a bárótól kapott
információra. Mellékeltem néhány kézírásmintát, valamint a birtokunkban lévő
fényképet.
A jelentés egyik példányát New Yorkba
küldtem, dr. Nachum Goldmann-nak, a Zsidó Világkongresszus elnökének, a másikat
Izrael bécsi konzulátusa kapta. Izraelből semmiféle válasz nem érkezett, s a
New York-i visszhang is két hónapot váratott magára. Goldmann nevében egy
Kalmanowitz nevű rabbi nyugtázta a küldeményt, hozzátéve, hogy szeretné tudni
Eichmann pontos címét Buenos Airesben. Azt feleltem, hogy szívesen elküldök egy
embert Argentínába, ha fedezik az útiköltséget, és kiutalnak még ötszáz dollárt
a további kiadásokra. Kalmanowitz rabbi azt válaszolta, hogy pénz, az nincs,
különben is az FBI azt közölte dr. Goldmann-nal, hogy Eichmann Damaszkuszban
tartózkodik, Szíria pedig úgysem adná ki, mivel ott a zsidók ellen elkövetett
gyilkosság nem számít büntetendő cselekménynek.
