A következő fejezetek
Izrael és az Egyház jövőjéről szólnak, valamint Isten szuverén volta és
kegyelme, amely az Ő választásán keresztül nyilvánul meg.
Az Egyház nagy része
olyan, mint a csillagászat Kopernikusz idején, amikor az emberek még azt
hitték, hogy a Nap kering a Föld körül. Korábban az emberek világnézete
geocentrikus volt, ezért voltak olyan területek, amelyeket nem tudtak
kellőképpen felmérni vagy érteni. Azért mondom ezt, mert sok emberben
emberközpontú kép él Istenről. Úgy tekintenek Jézus Krisztusra, mint aki
valamilyen módon körülöttünk kering, kielégíti a szükségleteinket, válaszol az
imáinkra és teljesíti az akaratunkat. Ez egy teljesen eltorzított kép Istenről.
Jézus valóban ott ül a trónon, válaszol az imáinkra, gondoskodik rólunk, szeret
minket és törődik velünk, de nem mi vagyunk a középpontban. Jézus Krisztus a
„Nap” és mi, mint kicsi „földecske” keringünk körülötte. És ha Őt helyezitek a
kép középpontjába, sok minden magától a helyére kerül, amit korábban nem
tudtatok megérteni, amikor még önközpontú világban gondolkodtatok.
Szuverenitás = Isten
azt tesz, amit akar, amikor akarja, úgy ahogy akarja és senkinek a
hozzájárulását nem kéri ki. A humanizmus az embert helyezi a középpontba: ha
Isten tesz valamit, akkor előbb meg kell kérnie a hozzájárulásomat. És ha én
nem járulok hozzá, akkor Isten nem teheti meg. Van tehát 2 ellentétes nézet: a
biblikus nézet, ami Isten központú, Istennel kezdődik és végződik és van a
humanista nézet, amely beszivárgott az Egyházba, méghozzá igen széles körben.
Ezen nézet szerint Istennek szüksége van a véleményünkre mielőtt bármit is
tehetne.
(Róm 9:11) Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy
gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése
megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól.
Ez Isten szuverén dolga. Azért történt így, mert Isten így
döntött és Isten nem azért dönt valahogyan mert megérdemeljük, vagy
megszolgáltuk, hanem azért, mert így döntött. Ha bízol Istenben amikor Ő ad,
akkor is bízol Benne, mikor elvesz? Bízol-e Istenben, bízol-e a döntéseiben,
bízol-e az Ő időzítésében?
(Róm 9:16) Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé,
a ki fut, hanem a könyörülő Istené.
Végeredményben nem a mi erőfeszítésünk számít, nem is a
képességeink, hanem Isten könyörülete. Sokkal jobban megbízhatunk Isten
könyörületességében, mint a saját képességeinkben.
