Mi a sátánizmus lényege?
A sátánizmus lényegére egy olyan beszélgetés világít rá a legjobban, amely valaha Isten és az ördög között zajlott le a mennyben: „És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő. Felele pedig az Úrnak a Sátán, és monda: Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-e meg szemtől szembe téged?! Az Úr pedig monda a Sátánnak: Íme, mindazt, amije van, kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiment a Sátán az Úr elől.” (Jób 1:8–12) Ebből a beszélgetésből most a Sátánnak különösen arra a megjegyzésére szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyben látszólag Jób motívumait vonta kétségbe: „Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?” Valójában azonban az ördög nem csupán Jób istenkeresésének az őszinteségét kérdőjelezte meg, hanem legalább annyira Isten jó szándékát, jóindulatát, igazságosságát és szeretetét, egyszóval személyének a minőségét is.
A Sátán ugyanis ezzel a megfogalmazásával azt
sugallta, hogy Isten nem olyan minőségű személyiség, akit lehetne „ok nélkül”,
más szóval érdek nélkül szeretni és tisztelni, hanem csupán érdekből,
haszonlesésből vagy esetleg a tőle való félelem miatt tisztelik őt a
teremtményei. És tulajdonképpen ezen a ponton lehet tetten érni a sátánizmus
lényegét, amely tehát nem más, mint az Isten iránti bizalom megrendítése, és
csalódás kiépítése az Úr személyével kapcsolatban. A Sátán már az
örökkévalóságban is ezzel az érvelésével keltett zavarokat az angyalok között,
és itt a földön is újra meg újra megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy
Isten nem jó, hanem rossz, és ezzel szemben persze ő maga pedig az igazság
bajnoka. Amikor tehát az emberek Jóbhoz hasonlóan a világban tapasztalható
irracionális szenvedések és igazságtalanságok láttán, valamint a saját romlott természetükkel
vívott sziszifuszinak tűnő küzdelemben felteszik a kérdést, hogy hol van most
az Isten, és miért engedi meg mindezt, akkor elindulnak a sátánizmus irányába.
A sátánizmus lényege ugyanis a kétely és a bizalmatlanság kiépítése Isten
személyével kapcsolatban. Az ördög egy önző és igazságtalan lénynek kívánja
beállítani Istent, aki hatalmánál és erejénél fogva imádtatja magát a
teremtményeivel, saját magát pedig a megtévesztett teremtmények mentorának
igyekszik feltüntetni Ennek a kificamodott látásmódnak az elsajátítása azután
magától értetődően sodorja bele az embert az istentelen, lázadó életformába,
amelynek a legszélsőségesebb formája kétségkívül a rituális ördögimádás, de
létezik ennél sokkal kifinomultabb és intellektuálisabb változata is, amelyet
belső természeténél fogva szintén sátánizmusnak kell neveznünk. Az ördögöt
azonban nem különösebben érdeklik a sátánizmus külső megnyilvánulási formái,
miként az sem, hogy hisznek-e benne az emberek, vagy sem. Őt a leginkább az
érdekli, hogy az emberek elsajátítsák a látásmódját, amely az Isten jóságának
és igazságosságának a megkérdőjelezésében áll. Hogy azután ez az ördögi
filozófia milyen deviáns életmódban nyilvánul meg, az már őt nem különösebben
érdekli.
Jóbot tehát lényegében a sátánizmussal kísértette
meg az ördög, és az ő története nem kevesebbről szól, mint hogy igaza van-e a
Sátánnak, vagy pedig nem. Amikor ugyanis elveszített mindent, a tulajdon
egészségét is beleértve, egyúttal minden érdeke megszűnt, ami valaha is
imádkozásra vagy Isten keresésére ösztönözte, és úgymond megnyílt az út számára
a sátánizmus előtt. A tét nem kisebb volt, mint hogy most – amikor tehát
elveszített mindent, és már semmi érdek nem fűzte őt tovább Isten dicséretéhez,
tiszteletéhez és szeretetéhez – megátkozza-e Jób az Istent, vagy nem. Ha
ugyanis csalódottan elfordul Istentől, és megátkozza őt, azzal egyúttal azt
bizonyítja, hogy az Istennel való közösség hosszú évei alatt tulajdonképpen nem
ismert meg semmi olyan értéket Istenben, ami őt továbbra is az Úr tiszteletére
ösztönözné. Ha viszont ebben a drámai és számára teljességgel érthetetlen
helyzetben mégsem átkozza meg Istent, hanem képes továbbra is tisztelni és
magasztalni, akkor azzal tulajdonképpen azt demonstrálja, hogy az Istent jónak
ismerte meg a vele való járás hosszú évei során, és ezzel lényegében megcáfolja
a Sátán vádjait.
Új Exodus Magazin, 2005.
