Eichmann felkutatása azért számíthat
olyan sikeres vállalkozásnak, mert akkor emlékeztette a világot a zsidók
tragédiájára, amikor az emberek éppen ki akarták küszöbölni tudatukból ezt az
emléket, és mert Adolf Eichmann pere után immár senkinek sem lehettek kétségei
e tragédia méretei felől. Eichmann vallomása megcáfolta az „auschwitzi
koholmány”-ról szóló hazugságot. S végül az Eichmann-per nyomán a világ sokkal
mélyebben ismerhette meg a nemzetiszocializmus tömeggyilkosságainak gépezetét
és e gépezet működtetőit. Azóta vált fogalommá „a könyökvédős gyilkos”; azóta
tudjuk, hogy milliók lemészárlásához nincs szükség fanatikus, elmebetegséggel
határos szadizmusra, hanem bőségesen elég hozzá a „Vezér” iránti buzgó és
kötelességtudó engedelmesség; azóta tudjuk, hogy a tömeggyilkosok nem feltétlenül
aszociális elemek – sőt nem is lehetnek azok –, mert az igazán nagyszabású
tömeggyilkosság valójában a társadalomba tökéletesen beilleszkedő végrehajtókat
feltételez.
A tárgyaláson éppen egy amerikai újságíró ült
mellettem, amikor a bíró feltette a kérdést: bűnösnek érzi-e magát a vádlott.
Eichmann „nem”-mel válaszolt.
– Ezt a kérdést voltaképpen hatmilliószor
kellene feltenni neki – mondtam szomszédomnak.
Később egész sor amerikai újságban láttam
viszont ezt a megfogalmazást, lévén hogy sürgönystílusban szemlélteti az efféle
perek egész problematikáját: sajnos a milliószoros gyilkosságot szinte
lehetetlen érzelmileg úgy tálalni, hogy az emberek konkrét, meghatározott
személy elleni, csak éppen több millió esetben elkövetett gyilkosságként fogják
fel.
Ausztriában – és világszerte – egy időben
heves viták zajlottak a büntetőjog értelméről. Christian Broda
igazságügy-miniszter, akinek e könyvben majd egy teljes fejezetet szentelek,
azt az álláspontot képviselte, hogy az emberséges büntetőjog csakis
reszocializálásra törekedhet. Ezen az alapon Adolf Eichmannt nem kellett volna
elmarasztalni. Ő teljes mértékben beilleszkedett az argentin társadalomba;
dolgozott, rendezett családi körülmények között élt, jó apja volt gyermekeinek.
Arra sem lehetett számítani, hogy további életében ismét gázba küldene
zsidókat. Egy televíziós vita során meg is kérdezték Brodától: ha a büntetőjog
egyetlen célja a reszocializálás, miért kellett akkor Eichmannt elítélni? Az
igazságügy-miniszter tanácstalan volt. Ha az ő elméletét fogadják el, a náci
gyilkosok békésen üldögélhettek volna argentínai, brazíliai, uruguayi vagy
paraguayi villáikban; legföljebb abban lehetett volna bízni, hogy saját
lelkiismeretük válik börtönükké. Mindenesetre kétlem, hogy Eichmann-nál ez bekövetkezett
volna. Pere alatt egyetlenegyszer, a tárgyalás negyvenötödik napján hangzott el
szájából egy mondat, amely valamilyen belső rezdülésre utal: „El kell ismernem,
hogy a zsidók megsemmisítését ma az egyik legsúlyosabb bűntettnek tartom az
emberiség történetében. De hiába, megtörtént, és minden tőlünk telhetőt meg
kell tennünk, hogy még egyszer ne ismétlődhessék meg.” Vajon őszintén
gondolta-e, vagy csak ügyvédje tanácsát fogadta meg, hátha ily módon
elkerülheti a halálbüntetést, azt már nem tudom.
És mégis: hálásnak kell lennünk ezért a
mondatért. Hiszen a treblinkai megsemmisítő tábor parancsnoka az NSZK-ban
tartott tárgyalásán azzal akart együttérzést kelteni, hogy kijelentette: azért
kellett a zsidókat elgázosítania, mert különben a táborban nem lett volna
elegendő férőhely. Ezt az embert Franz Stanglnak hívták. Ha elmondom, miként
bukkantam a nyomára, kiderül egy s más a volt SS-tagok úgynevezett
lelkiismeretéről.
