2012. december 30., vasárnap

Halavács Judit - Kenneth E. Hagin 3.


Az I Believe In Visions címû, késõbbi (1984-ben megjelent) könyvében Kenneth Hagin pontosan leírja mindezeket a részleteket, és azt is, ahogyan három, egymást követõ alkalommal szó szerint meg is halt a betegágyon: szelleme elhagyta a testét, és egy lefelé tartó pályán látta eltûnni a föld fényeit. A zuhanórepülésben egyre sötétebb, feketébb világ vette körül, és egyre nagyobb volt a forróság: mindezt test nélkül is érzékelte. Végül itt-ott fellobbanó tüzeket, fekete üregeket látott közeledni, sõt egy valóságos lángtenger kezdte vonzani még jobban lefelé, mint vasat a mágnes. Világosan érezte, hogy nem akar menni, de a szelleme nem tudott kibújni ebbõl a magnetikus vonzásból, sõt a szemét sem tudta levenni arról a helyrõl (testen kívül). A rettenetes hõség megcsapta az „arcát”. Sok évvel késõbb még mindig úgy látta mindezt maga elõtt, mint ahogy azon a napon történt. Hamarosan egy bejárat elé ért. Ez volt a pokol kapuja. Ott egy kicsit megtorpant – továbbra sem akart bemenni. Megérezte, hogy még egy lépés, és örökre eltûnik ott bent; azon a rettenetes helyen, és nem tud többé onnan kijönni… 

Akkor egy nehezen kivehetõ formájú szellemi lény odalépett hozzá, és karon fogva be akarta kísérni. Abban a pillanatban egy erõs hang szólalt meg valahonnan felülrõl olyan erõvel, hogy megrázta körös-körül az egész helyet. Nem derült ki, kinek a hangja volt, Jézus szólt-e, vagy talán egy angyal. Nem volt érthetõ, amit mondott, mert nem angolul beszélt. Ahogyan ez a beszéd elhangzott, a szellemi lény levette a kezét a fiatal fiúról – azaz a szellemérõl. Ekkor egy láthatatlan erõ, mint egy forgószél, felkapta és felfelé sodorta, s egyre távolodott és távolodott a tûztõl, a hõségtõl és a teljes sötétségtõl – valahol a sötét birodalom felsõ szélén pedig már újra látni kezdte a föld fényeit. Látta a nagyszülõi házat, és szelleme átmenve a falon a hálószobába érkezett, majd visszalépett a testébe – a száján keresztül. Ezután újra meg tudta szólítani az odagyûlt családtagokat, de még mielõtt akár el is búcsúzhatott volna édesanyjától, aki kinn, a ház elõtt imádkozott, szelleme újra elhagyta a testét, aztán még egyszer – vagyis az elõbbi jelenet még kétszer megismétlõdött. Hagin emlékszik rá, ahogyan harmadik alkalommal azt kiáltotta lefelé menet: „Istenem, én egyháztag vagyok! Megkereszteltek vízzel!” De nem jött válasz, csak saját visszhangja kongott a sötétben. A tekintéllyel szóló hang azonban újra és újra megrázta a pokol kapuit, és a fiatal Hagin harmadszor is elhagyhatta a kárhozat helyét – felfelé. Ahogyan ez alkalommal a sötétség felsõ régióiba ért, azonnal intenzíven imádkozni kezdett: „Istenem! Hozzád jövök az Úr Jézus Krisztus nevében. Kérlek, bocsásd meg a bûneimet, és tisztíts meg! Én elfogadom Jézust mint személyes Megváltómat, aki meghalt értem… ” 

Ahogy újra magához tért, még súlyos beteg volt, de a haláltól és a kárhozattól való félelem már örökre eltûnt az életébõl: szelleme újjászületett! Ez 1933. április 22-e estéjén történt. Erõtlen és tehetetlen fizikai állapota ellenére nagy boldogság töltötte el. „Mintha egy többtonnás súlyt emeltek volna le a mellkasomról – mondja visszaemlékezésében. – Közben odahívták az orvosokat, akik kijelentették, hogy hamarosan meg fogok halni. De ez már nem érdekelt. Tudtam, hogy készen vagyok.” A halálosan beteg fiatalember másnap reggel már dicsérte magában Istent, megköszönte Neki a Napot, a fákat, a virágokat, mindent, ami szép és kedves a világon. Aznap délután arra gondolt, hogy este talán már nem lesz a földön többé – de hálásan megköszönte az Úrnak az üdvösséget, az örök életet, a kegyelmet, azt, hogy nem hagyta ottveszni a pokolban – és ezután mosolyogva, Istent dicsérve aludt el. Így telt el nap nap után, hét hét után, egyik hónap a másik után… Õszre már az állapota annyit javult, hogy lassan, fokozatosan elkezdhette olvasni a Bibliát. Az Újszövetséggel kezdte, mert orvosai szerint még mindig bármikor meghalhatott – így aztán a legfontosabb üzeneteket kívánta megismerni legelõször. A Márk evangéliumhoz érve eljutott erre az igeversre: „Azért mondom néktek: Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz nektek.” (Mk 11:24) Ez a vers számára olyan volt, mint amikor egy sötét szobában felkattintják a villanyt, és a fény elönti az egész helyet. Úgy érezte, a belsejében felragyog a világosság, sõt minden, ami körülveszi a betegágyon, fényárban úszik. Ennek az Igének erejét, hatalmát, jelentõségét soha nem felejtette el többé. Természetesen az ördög rögtön a fülébe súgta: „Ez az ígéret csak szellemi dolgokra vonatkozik, fizikaiakra nem.” Nem sokkal ezután pedig meglátogatta egy helyi felekezeti pásztor, aki részvéttel el is búcsúzott tõle, családtagjaiért pedig szintén imádkozott, „hogy Isten adjon nekik vigasztalást e kedves fiú elveszítése miatti bánatukban…” 

Kenneth Hagin viszont újra belemélyedt a Bibliába, mert ezek után bizonyos volt abban, hogy egyedül ott találhatja meg a megoldást erre a mindenki által reménytelennek látott állapotra. Családja már a temetését kezdte tervezni, õ pedig egyre a Márk 11:24 versén töprengett (és a megelõzõn: „meglesz néki, amit mondott” – Mk 11:23). Kitartóan imádkozni kezdett Istenhez, hogy mutassa meg számára, hogyan válik gyakorlattá az életében, amit olvasott. Egy napon azután valóságos hit töltötte el: még ugyan nem érezte testében a gyógyulást, de szellemében történt valami, egyszerre csak megvolt a belsõ bizonysága, s ennek alapján felkelt a betegágyból – elõször környezete nagy rémületére, majd ámulatára, mert nem esett össze holtan, ahogyan várták. Bebizonyosodott, hogy nem holmi színlelt, magára erõltetett helyzet volt ez, hanem valódi gyógyulás Isten erejével! Napról napra erõsödött, enni kezdett, és hamarosan nemcsak az ágyat tudta elhagyni, hanem a városba is saját lábán sétált be. Ahogy az utcán állva nézte a nyüzsgõ, vásárló tömeget, könnyek folytak végig az arcán a hálától, a boldogságtól, hogy Isten beszéde ennyire igaz, ennyire valóságosan mûködik, és hogy ez az igazság megcáfol és fölülhalad minden emberi gondolatot, tudást, tapasztalatot, érzést és ítéletet…

Hagin soha nem bátorította az embereket arra, hogy bebeszéljék maguknak a gyógyulást, aztán kidobják a gyógyszereket, elutasítsák az orvosi segítséget, és utána esetleg belehaljanak a kísérletbe. Mindig hangsúlyozta, hogy a hit igazi mûködése a szellemben történik, és konkrét, megtapasztalható esemény, nem az akarat és a képzelet mûve. Õ is sokáig akarta a gyógyulását, sokáig kereste az útját – de akarati, képzeleti szinten ez a dolog számára sem mûködött. A Szentlélek konkrét, nyilvánvaló érintése, a hit belsõ bizonyosságának félreérthetetlen valósága kellett ahhoz, hogy megtegye elsõ lépéseit az ágyról lefelé. Ezt nem szabad értelemmel utánozni, mivel ez hamis útra vezetheti azt, aki csupán követni kíván egy másik hívõt, „mivel neki sikerült”. Ugyanakkor ehhez sokszor „érezni” sem kell semmit, nem is kell semmilyen drámai eseménynek történnie. Gyógyulásának ez a bizonysága ezreket, sõt talán milliókat bátorított arra, hogy megtalálják a hitnek a maguk számára megoldást hozó mértékét, hogy Istenre nézzenek bajaikban, és a lehetetlent is megvalósítsák, amikor már minden emberi segítség hiábavalónak bizonyul. Kenneth Hagin egy idõ után megvizsgáltatta magát, és az orvosok a betegség nyomát sem találták – saját elmondása szerint egyszer volt ezután még egy komolyabb szívpanasza, amely rövid ideig tartott, és amelynek oka tisztázódott számára – késõbbi évtizedeit pedig makkegészségesen, fejfájások, influenza és ehhez hasonlók nélkül élte le.