Az
I Believe In Visions címû, késõbbi (1984-ben megjelent) könyvében
Kenneth Hagin pontosan leírja mindezeket a részleteket, és azt is, ahogyan
három, egymást követõ alkalommal szó szerint meg is halt a betegágyon: szelleme
elhagyta a testét, és egy lefelé tartó pályán látta eltûnni a föld fényeit. A
zuhanórepülésben egyre sötétebb, feketébb világ vette körül, és egyre nagyobb
volt a forróság: mindezt test nélkül is érzékelte. Végül itt-ott fellobbanó
tüzeket, fekete üregeket látott közeledni, sõt egy valóságos lángtenger kezdte
vonzani még jobban lefelé, mint vasat a mágnes. Világosan érezte, hogy nem
akar menni, de a szelleme nem tudott kibújni ebbõl a magnetikus vonzásból,
sõt a szemét sem tudta levenni arról a helyrõl (testen kívül). A rettenetes
hõség megcsapta az „arcát”. Sok évvel késõbb még mindig úgy látta mindezt maga
elõtt, mint ahogy azon a napon történt. Hamarosan egy bejárat elé ért. Ez volt
a pokol kapuja. Ott egy kicsit megtorpant – továbbra sem akart bemenni.
Megérezte, hogy még egy lépés, és örökre eltûnik ott bent; azon a rettenetes
helyen, és nem tud többé onnan kijönni…
Akkor egy nehezen kivehetõ formájú
szellemi lény odalépett hozzá, és karon fogva be akarta kísérni. Abban a
pillanatban egy erõs hang szólalt meg valahonnan felülrõl olyan erõvel, hogy
megrázta körös-körül az egész helyet. Nem derült ki, kinek a hangja volt, Jézus
szólt-e, vagy talán egy angyal. Nem volt érthetõ, amit mondott, mert nem
angolul beszélt. Ahogyan ez a beszéd elhangzott, a szellemi lény levette a
kezét a fiatal fiúról – azaz a szellemérõl. Ekkor egy láthatatlan erõ, mint egy
forgószél, felkapta és felfelé sodorta, s egyre távolodott és távolodott a
tûztõl, a hõségtõl és a teljes sötétségtõl – valahol a sötét birodalom felsõ
szélén pedig már újra látni kezdte a föld fényeit. Látta a nagyszülõi házat, és
szelleme átmenve a falon a hálószobába érkezett, majd visszalépett a testébe –
a száján keresztül. Ezután újra meg tudta szólítani az odagyûlt családtagokat,
de még mielõtt akár el is búcsúzhatott volna édesanyjától, aki kinn, a ház
elõtt imádkozott, szelleme újra elhagyta a testét, aztán még egyszer – vagyis
az elõbbi jelenet még kétszer megismétlõdött. Hagin emlékszik rá, ahogyan
harmadik alkalommal azt kiáltotta lefelé menet: „Istenem, én egyháztag vagyok!
Megkereszteltek vízzel!” De nem jött válasz, csak saját visszhangja kongott a
sötétben. A tekintéllyel szóló hang azonban újra és újra megrázta a pokol
kapuit, és a fiatal Hagin harmadszor is elhagyhatta a kárhozat helyét –
felfelé. Ahogyan ez alkalommal a sötétség felsõ régióiba ért, azonnal
intenzíven imádkozni kezdett: „Istenem! Hozzád jövök az Úr Jézus Krisztus
nevében. Kérlek, bocsásd meg a bûneimet, és tisztíts meg! Én elfogadom Jézust
mint személyes Megváltómat, aki meghalt értem… ”
Ahogy újra magához tért, még
súlyos beteg volt, de a haláltól és a kárhozattól való félelem már örökre
eltûnt az életébõl: szelleme újjászületett! Ez 1933. április 22-e estéjén
történt. Erõtlen és tehetetlen fizikai állapota ellenére nagy boldogság
töltötte el. „Mintha egy többtonnás súlyt emeltek volna le a mellkasomról –
mondja visszaemlékezésében. – Közben odahívták az orvosokat, akik
kijelentették, hogy hamarosan meg fogok halni. De ez már nem érdekelt. Tudtam,
hogy készen vagyok.” A halálosan beteg fiatalember másnap reggel már dicsérte
magában Istent, megköszönte Neki a Napot, a fákat, a virágokat, mindent, ami
szép és kedves a világon. Aznap délután arra gondolt, hogy este talán már nem
lesz a földön többé – de hálásan megköszönte az Úrnak az üdvösséget, az örök
életet, a kegyelmet, azt, hogy nem hagyta ottveszni a pokolban – és ezután
mosolyogva, Istent dicsérve aludt el. Így telt el nap nap után, hét hét után,
egyik hónap a másik után… Õszre már az állapota annyit javult, hogy lassan,
fokozatosan elkezdhette olvasni a Bibliát. Az Újszövetséggel kezdte, mert
orvosai szerint még mindig bármikor meghalhatott – így aztán a legfontosabb
üzeneteket kívánta megismerni legelõször. A Márk evangéliumhoz érve eljutott
erre az igeversre: „Azért mondom néktek: Amit könyörgésetekben
kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz nektek.” (Mk
11:24) Ez a vers számára olyan volt, mint amikor egy sötét szobában
felkattintják a villanyt, és a fény elönti az egész helyet. Úgy érezte, a
belsejében felragyog a világosság, sõt minden, ami körülveszi a betegágyon,
fényárban úszik. Ennek az Igének erejét, hatalmát, jelentõségét soha nem
felejtette el többé. Természetesen az ördög rögtön a fülébe súgta: „Ez az
ígéret csak szellemi dolgokra vonatkozik, fizikaiakra nem.” Nem sokkal ezután
pedig meglátogatta egy helyi felekezeti pásztor, aki részvéttel el is búcsúzott
tõle, családtagjaiért pedig szintén imádkozott, „hogy Isten adjon nekik
vigasztalást e kedves fiú elveszítése miatti bánatukban…”
Kenneth Hagin viszont
újra belemélyedt a Bibliába, mert ezek után bizonyos volt abban, hogy egyedül
ott találhatja meg a megoldást erre a mindenki által reménytelennek látott
állapotra. Családja már a temetését kezdte tervezni, õ pedig egyre a Márk 11:24
versén töprengett (és a megelõzõn: „meglesz néki, amit
mondott” – Mk 11:23). Kitartóan imádkozni kezdett Istenhez, hogy mutassa
meg számára, hogyan válik gyakorlattá az életében, amit olvasott. Egy napon
azután valóságos hit töltötte el: még ugyan nem érezte testében a gyógyulást,
de szellemében történt valami, egyszerre csak megvolt a belsõ bizonysága, s
ennek alapján felkelt a betegágyból – elõször környezete nagy rémületére, majd
ámulatára, mert nem esett össze holtan, ahogyan várták. Bebizonyosodott, hogy
nem holmi színlelt, magára erõltetett helyzet volt ez, hanem valódi gyógyulás
Isten erejével! Napról napra erõsödött, enni kezdett, és hamarosan nemcsak az
ágyat tudta elhagyni, hanem a városba is saját lábán sétált be. Ahogy az utcán
állva nézte a nyüzsgõ, vásárló tömeget, könnyek folytak végig az arcán a
hálától, a boldogságtól, hogy Isten beszéde ennyire igaz, ennyire valóságosan
mûködik, és hogy ez az igazság megcáfol és fölülhalad minden emberi gondolatot,
tudást, tapasztalatot, érzést és ítéletet…
Hagin
soha nem bátorította az embereket arra, hogy bebeszéljék maguknak a gyógyulást,
aztán kidobják a gyógyszereket, elutasítsák az orvosi segítséget, és utána
esetleg belehaljanak a kísérletbe. Mindig hangsúlyozta, hogy a hit igazi
mûködése a szellemben történik, és konkrét, megtapasztalható esemény, nem az
akarat és a képzelet mûve. Õ is sokáig akarta a gyógyulását, sokáig kereste az
útját – de akarati, képzeleti szinten ez a dolog számára sem mûködött. A
Szentlélek konkrét, nyilvánvaló érintése, a hit belsõ bizonyosságának
félreérthetetlen valósága kellett ahhoz, hogy megtegye elsõ lépéseit az ágyról
lefelé. Ezt nem szabad értelemmel utánozni, mivel ez hamis útra vezetheti azt,
aki csupán követni kíván egy másik hívõt, „mivel neki sikerült”. Ugyanakkor
ehhez sokszor „érezni” sem kell semmit, nem is kell semmilyen drámai eseménynek
történnie. Gyógyulásának ez a bizonysága ezreket, sõt talán milliókat
bátorított arra, hogy megtalálják a hitnek a maguk számára megoldást hozó
mértékét, hogy Istenre nézzenek bajaikban, és a lehetetlent is megvalósítsák,
amikor már minden emberi segítség hiábavalónak bizonyul. Kenneth Hagin egy idõ
után megvizsgáltatta magát, és az orvosok a betegség nyomát sem találták –
saját elmondása szerint egyszer volt ezután még egy komolyabb szívpanasza,
amely rövid ideig tartott, és amelynek oka tisztázódott számára – késõbbi
évtizedeit pedig makkegészségesen, fejfájások, influenza és ehhez hasonlók
nélkül élte le.
