Az amerikai zsidóknak
akkoriban bizonyára egyéb gondjuk is volt, az izraeliek meg Nasszerrel
harcoltak az életben maradásért, és Eichmann már nem izgatta őket; és ugyanígy
voltak ezzel az amerikaiak is, akiknek a Szovjetunió ellenében, a
hidegháborúban kellett helytállniuk. Úgy éreztem, maroknyi hasonlóan gondolkodó
őrülttel együtt végképp magunkra maradtunk. 1954 márciusában becsuktam a
dokumentációs központot, az összes ügyiratot takarosán ládákba csomagoltam, és
elküldtem Jeruzsálembe, a Yad Vashem-archívumba. Csak Eichmann aktáját
tartottam meg, hogy miért, fogalmam sincs, hiszen valójában feladtam a
küzdelmet.
Öt évvel később, 1959. április 22-én épp
megszokott napilapomat, a linzi Oberösterreichische
Nachrichtent olvastam, amikor az utolsó oldalon megakadt a szemem egy
gyászjelentésen. Az elhunyt Maria Eichmann volt, Adolf Eichmann mostohaanyja;
neve alatt következett a gyászoló hozzátartozók listája. Gépiesen átfutottam,
és összerezzentem: rábukkantam a Vera Eichmann névre. Gyászjelentésekben nem
szokás hazudni: Veronika Liebl visszatért ahhoz a névhez, amelyet bizonyára az
egyedüli jogszerűnek érzett. Bárhol éljen is, Adolf Eichmann feleségének
tekinti magát.
Elküldtem egyik emberemet Eichmann-né
anyjához, ő pedig minden bizonnyal úgy vélte, a legjobb álcázás a féligazság:
azt állította, hogy leánya Dél-Amerikában férjhez ment bizonyos „Klemshez” vagy
„Klemthez”.
Az információt elküldtem Izraelbe, az
izraelieknek pedig módjukban állt utánajárni. Nemsokára értesítettek, hogy
Eichmann-né egy német férfival él vadházasságban. Az izraeliek az illető nevét
is tudták: Ricardo Klementnek hívják.
A gyászjelentés alapján meg voltam győződve,
hogy az a német nem lehet más, mint Adolf Eichmann; ez esetben pedig Eichmann
fiainak is ott kell lenniök Buenos Airesben, a szüleiknél. Érdeklődtünk a német
követségen, és sejtésem igazolódott: a fiúk Buenos Airesben eredeti nevükön
voltak bejelentve. (Később egy követségi alkalmazott közölte velem: ők igazán
nem tudhatták, hogy a hírhedt Adolf Eichmann fiairól van szó.)
Most már csak valamilyen alkalomra volt
szükségünk, hogy Ricardo Klementet többé-kevésbé hitelesen azonosíthassuk Adolf
Eichmann-nal. A lehetőséget egy újabb gyászjelentés kínálta. 1960 februárjában
meghalt Eichmann apja, és az ismét csak az Oberösterreichische
Nachrichtenben felsorolt gyászoló családtagok között ismét csak ott
szerepelt Vera Eichmann mint az elhunyt menye.
Úgy látszik, Eichmannékban a családi érzület
elnyomta a veszélyérzetet. Egy ideig még azt a reményt is dédelgettem magamban,
hogy Adolf Eichmann személyesen jelenik meg a temetésen. Szerződtettem két
sajtófényképészt, és arra kértem őket, rejtőzzenek el valamilyen sírkő vagy fa
mögé, és teleobjektívvel fényképezzék le a halottas menet valamennyi
résztvevőjét. A fényképeket még aznap este megkaptam, és egész sor Adolf
Eichmannhoz hasonló férfit fedeztem fel rajtuk: Emil, Robert, Otto és Friedrich
nevű testvéreit. Ottót, Friedrichet és Robertet már ismertem. Emil, akit addig
még sohasem láttam, Frankfurtból érkezett. Adolf hiányzott a sorból.
A fivérek közötti egész valószínűtlen
hasonlatosság azonban újabb ötletet sugallt. Elővettem Eichmann régi fényképét,
melyet linzi barátnőjétől szereztünk, és összehasonlítottam testvéreinek
képével. És íme, akadt egy, amely mintha a fiatal Adolf Eichmannt ábrázolta
volna, harminc évvel idősebben: Otto fivérének fényképe. Alighanem ezért is
jelentkeztek újra meg újra emberek, hogy látták Eichmannt, csupa olyan helyen,
ahol egészen bizonyosan nem járhatott – összetévesztették a fivérével. Ha
valakinél ott van Otto Eichmann fényképe, arról Adolf Eichmannt is felismerheti
– még akkor is, ha azóta Ricardo Klementnek hívatja magát.
Ezután közölte az izraeli követség, hogy
nemsokára két fiatal izraeli fog meglátogatni. Azok hamarosan fel is bukkantak
Linzben, nagy sietve zsebre vágták a temetésről készült valamennyi fényképemet,
és azon nyomban el is utaztak. 1960. május 23-án, egy hétfői napon pedig David
Ben Gurion bejelentette az izraeli knesszetben, hogy Adolf Eichmannt
letartóztatták, és izraeli fogságban van. Másnap sürgönyt kaptam a Yad
Vashemtől: „Szívből gratulálunk ragyogó sikeréhez.”
