Az elsõ példázat: veszekedõ és hûséges szolgák
Mint már a fentiekben láttuk, Jézus az úgynevezett „eszkatológiai beszédében” (Mt 24–25. fejezet) is részletes képet ad az Egyház végidõkbeli sorsáról. Ennek során három példázatot is elmond, amelyek kifejezetten erre az idõszakra vonatkoznak: „a gonosz és a hûséges szolga”, „a tíz szûz” és „a talentumok” példázatát. Lássuk most a szolgák példázatát (Mt 24:45–51)!
A hasonlatban szereplõ két szolga közül az egyiknek a problémája abból fakadt, hogy úgy gondolkozott: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt.” Mielõtt megnéznénk, mi is következett ebbõl a gondolkodásmódból, elõször is tudatosítsuk azt, hogy a probléma gyökere a megfelelõ prófétai látás hiánya volt. Ez a szolga azt hiszi, hogy a Messiás eljövetele még nem idõszerû – vagy legalábbis, ha nem is így gondolja, de nem él igazán elevenen benne, hogy Jézus Krisztus visszatérése küszöbön áll, bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
És ebbõl fakad szellemi-erkölcsi életének fellazulása: tobzódik, élvezeteinek él, s közben szolgatársait is verni kezdi. Mint ahogy láttuk tehát, hogy a prófétai látás megõrzéséhez, Jézus közeli visszajövetelének a tudatához a Szent Szellemmel való betöltekezés és a Szellem által ki- jelentett Ige „szemkenõcsére” van szükségünk, arra is figyelnünk kell, hogy a világ vonzásának ellenálljunk ebben a kábító korszakban. A laodikeiai kor egyik fõ jellemzõje, hogy a világ szeretete sok keresztényt megkísért, megragad: „Az utolsó nagy korszak a laodiceai gyülekezet korszaka. (…) Ezt lehet úgy értelmezni, hogy olyan a laodiceai egyház, ahol a nép véleménye, szokása dönt, és nem az Isten Igéje. Nem Jézus Krisztus a fej, hanem az emberek. Ez az úgynevezett langyos korszak. Ebben a korszakban van most az egyház. (…) Olyan állapot ez, amelyben az Egyház összeolvad a világgal, és ennek következtében a hívõk szellemi és erkölcsi élete megromlik. Szekularizálódott Egyház jött létre, ezért ma az evangelizálás nemcsak a világ felé, hanem a vallásos emberek felé is történik. (…) Azokból a keresztényekbõl hozza létre Isten a gyõztes Egyházat, akik elfogadják az újjászületést, az Isten Igéjének való engedelmességet, a Szentlélekkel való betöltekezést és kenetet. Tehát nem a laodiceai gyülekezetet fogja az Úr elragadni, hanem azokat, akiket a langymeleg, önhitt és öncsaló keresztények közül kiválaszt, és akik elfogadják Õt személyes döntésük alapján. A mostani korszakban fontos az Úrral való személyes közösség. A 20. vers is errõl szól: »vele vacsorálok, és õ énvelem«. Ha nem is tudatosan, de az emberek érzik, hogy az Úr üzenete most a személyes közösség létrehozása az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Csak így lehet legyõzni Laodicea ártalmait.” (Németh Sándor: Eszkatológia. Ideiglenes jegyzet, Szent Pál Akadémia)
A szekularizáció, a világ szeretete összeegyeztethetetlen Isten szeretetével, a kettõ kizárja egymást: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete” – írja János apostol, a „szeretet apostola” (1Jn 2:15). Jakab, Jézus testvére pedig így fogalmaz: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: »Féltékenyen szeret« a Szellem, amely bennünk lakik?” (Jak 4:4–5)
A világ szeretetével együtt jár a testi életvezetés, a kívánságoknak élés, amelynek lényegét a legplasztikusabban Pál ragadja meg, amikor az Egyház utolsó idõszakáról és a szekularizálódó keresztényekrõl ír: „…inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretõi, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.” (2Tim 3:4–5)
Az ilyen hívõ tehát, amikor döntés elé kerül, hogy egy helyzetben a kívánságát elégítse-e ki (gyönyör), vagy Istennek engedelmeskedjék, a kívánsága kielégítése (a gyönyör) mellett dönt. De emellett az elbukó szolgára az is jellemzõ, hogy testvéreit, szolgatársait szidalmazza, rágalmazza, nyelvével, cselekedeteivel „veri”, és testvéri kapcsolatai – saját hibájából – megromlanak; szolgálatát pedig elhanyagolja, nem teljesíti.
Ezzel szemben a Jézus példázatában szereplõ másik szolga – azaz hívõ –, tudva és nem felejtve, hogy urának hazaérkezése a küszöbön áll, azon igyekszik, hogy az Úr háza népének ételeket készítsen és szolgáljon fel „a maga idejében” – vagyis reggel, délben és este, illetve amikor ez szükséges. Ez pedig az Egyházban való szolgálatra utal, amely nemcsak egyesek, hanem minden hívõ része, hiszen mindenkinek szánt Isten valamilyen szolgálatot az Egyházban vagy a világ evangelizálásában.
Az önzetlenül végzett szolgálat központi jelentõségét ebben a korszakban különösen kihangsúlyozza majd a harmadik példázat, a „talentumok példázata”.
