Értitek a tanulságot? Hogyha ő ragaszkodott volna Izsákhoz, mindaz, amije lett volna, az csak Izsák lett volna. Mikor pedig feladta Izsákot, akkor visszakapta őt, megszámlálhatatlanul megsokasítva. Megértettem, hogy ez történik, mikor Isten ad nekünk valami különlegeset. Ez Istentől van, ez drága, egyedülálló, csoda. De egy nap Isten azt mondja: „Akarom azt, add vissza, öld meg, fektesd az oltárra!” Azon a ponton vagy, hogy vagy Ábrahám útján mész, vagy el fogod mulasztani Isten áldását. Sajnos sok szolgáját láttam az Úrnak, akik azt a keserű tévedést követték el, hogy ragaszkodtak Izsákjukhoz, és minden, amijük maradt, az Izsák volt. Ez a legnagyobb próba, ami az Úr szolgái elé jön. Hajlandó-e szolgálatát az oltárra tenni?
Visszatekintve látom, hogy hogyan kerültem szembe ezzel a saját életemben. Sokan tudják, hogy én szorosan összekapcsolódtam a szabadítás szolgálatával és nyilvánosan azonosultam vele az egész országban. Pállal együtt mondhatom: vadakkal viaskodtam a szabadítás szolgálatáért. Viaskodtam fizikailag, szellemileg, imáimban és böjtöléseimben. De eljött az idő, mikor Isten összekapcsolt másik három emberrel, akiknek nemzetközileg is ismert tanító-szolgálatuk van. Isten saját akaratából hozott össze bennünket egy kölcsönös elkötelezettség és alávetettség kapcsolatába. Ezt Isten saját akaratából cselekedte mindnyájunkkal és semmi olyan nem volt benne, amit mi terveztünk volna, vagy vártunk volna, vagy akár valójában értettünk volna. Ebben az értelemben azt kell mondanom, hogy Izsák jegyeit hordozta magán és nem Ismaelét. Nem sok idő telt el és rájöttem, hogy az én szabadítószolgálatom is beletartozik az én elkötelezettségeimbe, amit az én testvéreim felé teszek. Nekem alá kell vetnem magam nekik. Hosszas belső kutatás után végül is azt mondtam: „Testvéreim, ha úgy találjátok, hogy az én szabadítószolgálatom nem igei és téves, és Ti nem értetek ezzel egyet, akkor nem fogom gyakorolni azt.” Gondoljátok, hogy ez nekem olyan könnyű volt? Dehogyis! De ma dicsérem az Istent azokért az eredményekért, amelyek ebből jöttek. Először is – testvéreim soha nem kérték, hogy adjam fel szolgálatomat, ellenkezőleg, ők támogattak és erősítettek engem. Mikor nyilvánosan támadtak engem, akkor ők mellém álltak, gyakran saját hírnevüket is kockáztatva.
De mindezek fölött történt valami a szabadítás szolgálatában, az egész országra vonatkozóan. Ezt én saját erőfeszítésemből soha nem érhettem volna el. Ami kor Istennek adtam saját Izsákomat, Isten megsokszorozta azt. Ma a szabadítás szolgálata szinte az egész ország területén meg van alapozva. Majdnem mindenhová elmehetek az Egyesült Államokban és prédikálhatok a szabadulásról. És vannak megfelelő, odaszánt emberei Istennek, akik elvégzik a munkát. Igazából nekem nagyon ritkán kell szolgálnom szabadításban. Isten felnevelte emberek seregét, akik hajlandók és képesek ennek gyakorlására. De higgyétek el nekem, nem így volt ez tíz évvel ezelőtt. Ahogy most visszatekintek, köszönöm Istennek, hogy hajlandó voltam feladni Izsákomat és hagyni, hogy ő megsokszorozza. Hiszem, ha ragaszkodtam volna hozzá, magamra maradtam volna a szolgálatommal, elvágva Krisztus testétől és Isten céljainak áramlásától.
Nézzük most meg a János 12,24-ben Jézus szavait: „Bizony, bizony azt mondom nektek, ha a földbe hullatott gabonamag el nem hal, egyedül marad. Ha azonban meghal, sok gyümölcsöt terem.”
Ezt sokáig Krisztus halálára alkalmaztam és nem is kétséges, hogy arra is vonatkozik. Jézus volt a gabonamag. Ő hajlandó volt az életét letenni. Beesett a földbe és eltemették. És az ő halálából, eltemetéséből és feltámadásából sok gyümölcs támadt. De éppen mostanában, ahogy gondolkodtam ezeken a sorokon, elkezdtem látni magam és hívőtársaimat, ahogyan kezünkben kis gabonamagot tartunk, amelyet Isten odahelyezett. Ez a te ajándékod, a szolgálatod, a talentumod. Valami drága, valami értékes, mert Isten adta azt. Azt mondod: „Ez az enyém, én ezt meg tudom tenni. Tudom, hogyan kell démonokat űzni, tudok imádkozni a betegekért és ők a földre esnek. Nekem megvan a tudomány beszéde.” Olyan szép ezt a kezedben tartani és érezni: „Az enyém!” De Isten azt mondja: „Ha te megtartod azt, annyi lesz mindened.”
Csak egy kis gabonamag. Ráteheted a nevedet, a címkédet és folytathatod annak hangoztatását, hogy a tiéd, de soha nem kapsz többet! Mi a másik lehetőség? Hagyd leesni, ejtsd el! Úgy gondolod, hogy hagyjam a szolgálatomat?! Igen, hagyd! Hagyd, hogy egyenesen a földbe kerüljön, eltemessék és szem elől vesszen. Ez után már nem birtokolod tovább. De azt mondom Neked, Isten lesz a felelős érte. S Isten garantálta a gyümölcsöt. Úgy hiszem, hogy ez az a hely, ahova megérkezünk.
Sokan kerülnek szembe ezzel a választással. Akarom-e propagálni magamat? Megakarom-e alapozni az ÉN hírnevemet? Ki akarom-e építeni az ÉN szolgálatomat? Az ÉN hatáskörömet? Az ÉN táboromat? Az ÉN ifjúsági központomat? Az ÉN szabadítási központomat? Érdekelve vagyok-e ebben, hogy ez az enyém? Vagy ha kihívnak és tulajdonjogomat vitatják, tudom-e azt mondani annak, aki nem is az igazi anya, hogy vedd? Szeretem-e magamat? Ez nagyon mélyreható kérdés. Amit Isten adott Neked, arról azt mondom, hogy egyszer el fog jönni az idő, mikor Isten azt mondja: „Hagyd, ejtsd el! Hagyd, hogy leessen a földre!”
Tudom, hogy ez az üzenet sokaknál visszhangra talál. Érzek egy belső választ a Szent Szellemben: Dicsőség Istennek, hogy el fogjátok tudni engedni a dolgokat! Boldog vagyok, hogy hagytam néhány dolgot menni. Ha továbbvittem volna azokat, akkor azok a földbe nyomtak volna.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
