A feleségem, Lídia, többször eszembe juttat egy esetet, amely Palesztinában történt a második világháború alatt. Ő abban az időben egy Ramalah nevű városban élt. Ez a város kb. tíz mérföldnyire fekszik északra Jeruzsálemtől. Bár az ő munkája főleg a gyermekek között volt, ébredés kezdődött az arab asszonyok között a városban. Ez a munka Istentől volt, de a feleségem volt az eszköz, akit Isten használt. Ezek az arab asszonyok bejöttek az utcáról – még meg nem térve – hogy megtérjenek és megszabaduljanak a gonosz szellemektől és megkeresztelkedjenek Szent Szellemmel. Mindezt egyetlen találkozás során. Az Úr kegyelmének a bizonyítéka volt, hogy a munka virágzott és növekedett. De aztán egy misszionárius, aki Jeruzsálemben élt, magának követelte a munkát. Elküldött egy arab munkást és azt mondta: „Ez a mi munkánk. Nekünk is munkálkodott egy emberünk a városban, mielőtt te jöttél.” Valójában az az ember semmi maradandót nem épített, míg a feleségem szerette és megértette ezeket az embereket és azok is szerették őt. Bizonyságot tudok erről tenni, mert amikor 25 évvel később visszamentünk a faluba a feleségemmel, és a nők meghallották, hogy ott vagyunk, kiszaladtak az utcára és megcsókolták őt. Nem felejtették el, még 25 évvel később sem.
Akárhogy is legyen, a feleségem szembekerült ezzel a követeléssel és egy férfi erejével, így ő azt mondta, amit Ábrahám mondott: „Rendben van, te válassz! Ha te balra mész, én jobbra megyek.” A második misszionárius azt mondta: „Nos, ez a mi munkánk, mi ezt elvesszük.” A feleségem elbúcsúzott az arab asszonyoktól: „Mostantól kezdve nem lesz többé találkozónk. A találkozókat most már ezen és ezen a helyen tartják, oda menjetek, legyetek hűségesek, támogassátok a munkát.”
Egy vagy két év múlva a munka teljesen elmaradt. Mert a munkás, akit odaküldtek, hogy átvegye, nem volt igazán Istentől elhívva. De a feleségem győzelmet aratott a személyes átadás következtében. Ezek után a következő történt: Néhány hónap múlva brit és amerikai katonák, akik a közel-keleti országokban szolgáltak, rátaláltak a kis ramalah-i otthonra. Úgy jöttek oda, hogy az Istent keresték és Szent Szellem keresztséget akartak. A következő három-négy évben amerikai és brit szolgálatosok sokasága találta meg Istent és keresztelkedett meg Szent Szellemmel abban a kis gyermekotthonban.
Én is a brit hadseregben voltam abban az időben a Közel-Keleten. Szudánban állomásoztam. Tudjátok, hol van Szudán? Majdnem Afrika közepén. Egy napon találkoztam egy másik keresztény katonával, aki ezt mondta: „Ha igazi áldást akarsz, van egy kis gyermekotthon, tíz mérföldnyire Jeruzsálemtől. El kell menned oda.” így, mikor rám került a sor, két hét szabadságot vettem ki és elutaztam a Níluson Kairóba és onnan Jeruzsálembe. Végülis eljutottam a kis
gyermekotthonba. És az áldás nagyobb volt, mint amit vártam: a feleségem volt.
De a történet lényege a következő: Ha a feleségem ragaszkodott volna az asszonyokhoz, a katonák nem jöhettek volna. Mikor mi átadunk, akkor bővölködően kapunk. Ezek közül az emberek közül sok – beleértve magamat is – ma szolgálatban áll a világ minden részén. A tanulság a következő: Hajlandónak kell lenned, hogy hagyj! Ez méltánytalan, ok nélküli, igazságtalan. Tehát akkor mi ez? Isten tervezte így. Ő az, Aki ellenőrzi a dolgokat. Ez a hit kérdése.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
