A megdöbbentő fordulat
Hogy mindezek után hogyan következhetett be Luther álláspontjában egy olyan gyökeres fordulat, amely a héber nyelv kérdésétől eltekintve gyakorlatilag valamennyi addigi nézetének teljes megtagadását eredményezte, az mindmáig kérdés a kutatók előtt. 1543-ban megjelent és szintén beszédes címet viselő "A zsidókról és hazugságaikról" című művében ugyanis már "ördögi" zsidókról beszél, akik 1400 esztendő óta csapásul szolgálnak az emberek számára, s a legkeményebb szidalmakkal illeti őket. Az államhatalom számára az a tanácsa, hogy a jó erőben lévő zsidó férfiakat és nőket munkára kellene kényszeríteni, rájuk parancsolva, hogy fogjanak fejszét, ásót, rokkát és orsót és arcuk verítékével egyék kenyerüket, ne a henyélés, ünneplés és pompa közepette. A császárt és a fejedelmeket felszólította, hogy a zsidókat, ha nem akarnak megtérni, űzzék ki a tartományokból.
Hogyan lehetséges, hogy ő, akinek sikerült megszabadulnia kora széles körű antiszemitizmusától, és ebből a szellemi pozícióból több mint egy évtizeden át annyira állhatatosan és világos bibliai érveléssel lépett fel a zsidóság védelmében, most, alig két évtized elteltével a korai állapotánál sokszorta súlyosabb és erősebb antiszemitizmus foglyává vált, a középkori gyűlölködő antiszemita vitairodalom legdurvább vádjait és zsidóellenes követeléseit visszhangozva? Az a feltételezés – amely egyébként az egyetlen kézzelfogható indoklás a kérdés megválaszolására – miszerint a zsidók felé folytatott térítési kísérleteinek kudarca vezette volna Luthert e döntő fordulathoz, igencsak sovány magyarázatnak tűnik. Mivel a természetes szinten számba vehető okok teljesen elégtelennek mutatkoznak ahhoz, hogy a fordulat meghatározó tényezőiként lehessen őket kezelni, ezúttal indokoltan merülhet fel annak lehetősége, hogy a tényleges magyarázatot a Luther által is annyira valóságosnak tekintett természetfölötti szinten keressük. Ugyanis amennyiben a Bibliában szereplő szellemi törvényeket akár csak hipotézisként alkalmazzuk Luther pályájára, akkor azok a folyamatok, különös fordulatok, amelyek a csupán materiális tényezők hatásaival számoló vizsgálatok során érthetetlennek, irracionálisnak tűnnek, az említett szellemi törvények figyelembevételével már ok-okozati összefüggésekbe, vagy akár világos rendszerbe rendezhetők. Figyelemre méltó, hogy az idősödő Luther több más területen is nehezen megmagyarázható kompromisszumokat kötött olyan bibliai igazságok tekintetében, amelyeket korábban ő maga ismert fel és vallott a legerőteljesebben.
Visszatérve a késői Luther zsidó témájú tanításaihoz, ezek éppoly jelentős hatást fejtettek ki, mint korábbi nagy erejű biblikus művei és prédikációi. Tanácsait számos fejedelem megfogadta, s ennek eredményeként a német protestáns tartományokból és birodalmi városokból sorra kiűzték a zsidókat.
A reformáció vezetői közül csak kevesen akadtak, akik hajlandók voltak szembeszállni az immár a protestantizmus falai mögé is beköltözött és polgárjogot nyert antiszemita eszmékkel. Közéjük tartozott a svájci Heinrich Bullinger, aki olvasva Luther durva zsidóellenes szitkozódásait, úgy nyilatkozott, hogy azok "inkább illenek egy disznópásztorhoz, mintsem egy lelkipásztorhoz".
Luther születésnapján
A protestantizmus vezetőinek többsége a kései Lutherhez hasonlóan igencsak sötét színekben szemlélte a zsidóságot. Kálvin például, ha nem is volt olyan indulatos és szitkozódó, mint idősebb reformátortársa, azért az ő művei sem szűkölködtek zsidóellenes kitételekben.
Végül is a XVI. századi protestantizmus történelmi kísérlete arra, hogy szétrobbantsa és eltávolítsa az Európa fölött akkor már több mint ezerötszáz éve masszívan terpeszkedő keresztény antiszemitizmus erősségeit, lényegében nem vezetett sikerre. Sőt ismét bekövetkezett az, ami egyszer már lejátszódott a IV. század utáni katolicizmussal, azaz ezt követően már maga a protestantizmus is az antiszemitizmus terjesztésének szolgálatába állította szellemi, intellektuális, sőt időnként anyagi erőinek egy részét is. Így például amikor a XIX. század első felében Németországban a zsidók jogfosztottságának felszámolása, egyenjogúsításuk kérdése került napirendre, a korszak egyik neves református egyházi embere, Heinrich Paulus, a heidelbergi egyetem teológia professzora volt az egyike azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak ez ellen. Érveit külön kötetben is megjelentette. Az egyenjogúsítás előfeltételeként azt követelte, hogy a zsidóság nyilvánosan demonstrálja az országhoz való hűségét, és mondjon le a "kiválasztott nép" szerepéről.
A XIX. század második felében az antiszemitizmus jellegében jelentős változás állt be. Míg a korábbi századokban fontos célnak tekintették a zsidók megtérítését, addig a XIX. század derekától kirekesztésük vált a legfőbb céllá. A hagyományos vallási alapú ellentétet a biológiai, faji alapú elutasítás váltotta fel. Ekkor történtek az első kísérletek, hogy egyházi segítséggel hathatós szervezeti bázisokat hozzanak létre az antiszemitizmus erősítésére, fokozására. E téren az evangélikus Adolf Stöcker, a német császárság berlini udvari lelkésze járt élen, aki 1878-ban megalapította a Német Keresztényszocialista Pártot, amely hamarosan a kontinens egyik leghangosabb antiszemita pártjává vált.
A XX. század történelmét e tekintetben sokszor feldolgozták. Talán kevesen tudják azt a szimbolikus erejű tényt, hogy az 1938-as híres "kristályéjszaka" – amely nevét arról kapta, hogy a nácik által betört zsidó kirakatok üvegcserepei kristályszőnyegként borították el az utcákat – véletlenül épp Luther születésnapjára esett.
Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a protestáns tradíció, ha nem is tudta alapvetően elmozdítani az antiszemitizmus európai hagyományát, azért hozott előrelépést a kérdésben. Ha Luther pályájának kettőssége a mai napig hatóan rá is nyomta a bélyegét a protestánsok hitéletére, legalább más személyes alternatívát is felkínált: a korai Luther példáját. Így nemcsak a hitlerizmus teljes kiszolgálását vállaló "birodalmi egyház", hanem a náci koncentrációs táborokban a zsidókkal együtt szenvedő evangélikus Bonhoeffer, Niemöller és mások nevével fémjelzett "hitvalló egyház" útját is kijelölte; amiként a kálvinizmusnak is régóta létezik – elsősorban az angolszász világban, például az independens Cromwell nevével is jellemezhető – antiszemitizmussal élesen szembenálló értelmezése és gyakorlata.
Az elmúlt évtizedekben valamennyi felekezet hivatalos vezetése nagy hangsúlyt tett az antiszemitizmus elítélésére; így például 1983-ban, Luther 500. születésnapján a lutheránus egyház – hasonlóan a katolikusok részéről nemrégiben közzétett vatikáni holocaust-nyilatkozathoz – hivatalosan elhatárolta magát Luther minden antiszemita megnyilvánulásától. Ugyanakkor a lassabban változó "népi" vallásosság szintjén az említett kettősség teljes felszámolása még a jelen és jövő nemzedékeinek feladata.
